Evangélikus Egyház és Iskola 1897.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, indítványok stb. - Frenyó Lajos. A gymnasiumi vallástanárok

Tizenötödik évfolyam. szám. Orosháza, 1897. decz. 9. EV&K6. EGYHÁZ ES ISKOLA. Előfizetés dija : Egész évre . . 6 frt Fél óv'rn ... 3 „ Negyedévre 1 frt £>0 kr. Egy szám ára 13 kr. ME Gr JELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Felelős szerkesztő és kiadó : VERES JÓZSEF. Hirdetés dija: Egész oldal . . S frt Fél oldal. . . . 4 „ Negyed oldal . . 3 „ Ennél kisebb . . 1 , Bélyeg külön 30 kr. A gymnásiumi vallástanárok, mint az intézetek papjai. A zsinati törvények elrendelték önálló vallástanárok alkalmazását, a kerületek kezdik a törvényt végrehajtani s ezzel elérkezik végre az a várva-várt idő, a mikor a vallás nem lesz többé melléktantárgy a gyninásiumban s tanitása hivatott kezekre lesz bizva. A minek régen meg kellett volna történni, valósággá lesz, a mulasztást pótoljuk s talán nem lesz még későn, ha a tizenkettedik órában tesszük is. A vallástanítás a régi alakban nem maradhatott volna tovább, változtak a viszonyok, változtunk bennök mi magunk is. A kor szele nagyon megfújt minket, a mi ev. önérzetünknek, vallásosságunknak semmiképen sincs előnyére; érezzük, hogy csúszik ki alólunk a talaj s mi lesz egyházunkkal, ha annak számára a jövő nemzedéket nem tudjuk megtartani? Rajtunk a felelősség, mely alól ki nem bújhatunk s késő lesz a sopánkodás, lia a talajt egészen elveszítjük lábunk alól. Régi tanári gárdánk, melynek nagy része Yégzett theologusokból került ki, a kik a vallástant azelőtt a viszonyokhoz képest elő tudták adni, kivesző félben, helyette az újabb nemzedék, melyet az állam nevel nekünk, az egyház iránt közönyös — jó ha nem ellenséges — paragraphus embere, kinek az egyház érdekei ós bajai iránt érzéke nincs. E mellett az egyházpolitikai törvények által nyújtott szabadság épen nekünk árt a legjobban, a kik büszkén valljuk magunkat szabad evangyélmiaknak ; az ellenség ragadozza el híveinket, mi pedig a helyett, hogy benső megerősítésünkre gondolnánk, sokszor belső viszályba keveredünk. Ilyen sivár jelen mellett a jöyőre kell vetni tekintetünket, azt biztosítani az egyház számára, ennek pedig leghathatósabb eszköze az ifjúságnak, a jövő reményének vallásos evangyéliomi szellemben való nevelése. A változott viszonyokhoz képest módosítani kell az evangyéliom hirde» tésén is, megtartva annak régi tartalmát, örök igazságát. Ezért van szükség ma külön vallástanárokra. De hát mik ők tulajdonképen? A zsinati törvény tanároknak nevezi őket, megszűntek volna tehát papok lenni? Nem; legalább is nem volna szabad egyiknek sem úgy gondolkodni közülök, hogy nekik ahhoz az egyházhoz, a mely számukra papjaiénál s theologiai tanárai helyzeténél kedvezőbbet teremtett, semmi közük, hogy ők többé nem papok, csak tanárok. Felfogásukat, ha ilyen lenne, épen úgy nem lehetne helyeselni, mint azt a manapság sokszor hangoztatott nézetet: „Pap csak akkor vagyok, ha a reverenda rajtam van, különben pedig olyan, mint más ember," mintha tehát a papra nézve kétféle erkölcsiség volna irányadó úgy tetteire, mint megítélésére nézve: külön reverenda s külön emberi erkölcsiség. Távol állok attól, hogy a papi hivatalnak, illetőleg ordinationak katholikus értelemben letörülhetetlen jelleg közlését tulajdonítsak, de azért azt mondom, hogy a ki egyszer Krisztusnak esküdött hűséget, legyen hozzá hű mindhalálig s a ki pap, maradjon pap nemcsak a szószéken, de a világban, a társadalomban is mindenkor, ne feledje soha, hogy ő pap, hivatalához méltóan viselkedjék tehát. A mint nincs kétféle erkölcsiség, úgy a papot sem lehet két külön rendre : papra ós emberre osztani, de éppen úgy nem mondhatják magukról a vallástanárok sem, hogy ók többé nem papok. Ezt kizárja nemcsak specialis állásuk,