Evangélikus Egyház és Iskola 1896.

1896-05-14 / 20. szám

Adj nekünk sok vig esztendőt ! Multad után, magyar, érsz még Szép jövendőt ! I. Emlékünnep e mái. „Emlékezzünk régiekről." Mily édes, mily emelő s nemes, büszkén örvendetes ez az emlékezet. Ott jő a Hét magyar: Álmos, Előd, Kund, Ond, Tas, Huba és Töhötöm. Ezeknek Álmos volt a vezérök, Álmos, Ögyeknek Scythia vezérének fia — Álmos, kinek anyja, Emese, midőn jó reménységben vala, egy éjen álmot látott. Karvaly alakjában isteni jelenet tűnék föl előtte s őt rnegtermékenyitó ; majd egy patakot látott eredni ágyékából, mely messze földre elszármazott. Az álomfejtők ebből azt jósolják vala, hogy messze földön hatalmas királyok származnak magzatjától, ki is ezért az ég-sugallta álomtól Álmosnak neveztetett. Az álom teljesült. A kegyes, vitéz és bölcs Álmosnak fia, Árpád vezér ós fejedelem hatalmas királyoknak lón a törzse. Im, jő Árpád a Kárpátok felé, 889-ben vándor népével leereszkedik a vereczkei szoroson a Latorcza folyó mentében. Azt a helyet, melyet annyi munka után foglalt el, Munkácsnak nevezte. Dicáő emlékű hely te, melyet, mint magyar földet, őseinknek lába nyoma először érintett — légy üdvözölve, áldva e napon ! E földön a honszerzéskor szlávok, bolgárok, kozárok, morvák és oláhok laktak Szvatopluk Zalán és Marót fejedelmek alatt. E földre jött Árpád, régi örökébe jött, mert a Duna és Tisza köze egykoron ősének, a hatalmas Attila, Etele hun királynak, az Isten ostorának, birodalmához tartozott ; e földre jött Árpád s kér Zalántól a Dunából egy korsó vizet, Alpár mezejéről egy csomó füvet, hogy lássa, oly jó-e a Duna vize, mint minő a Doné, oly édes-e ott a fű, mint elhagyott ősi honában. E kérést Zalán teljesítette is. Ali, drága vagy nekünk Duna vize, melybe annyi magyar könny vegyült már — most egyszer az öröm könnye ! Drága vagy nekünk Alpár mezeje s te többi mezeje széles e hazának, melyet annyi magyar vér áztatott már —- most egyszer nyílik azon végig az öröm rózsája ! Alpár mezején táborozott Zalán hármas — bolgár, szláv és görög — hadserege. 893. tavaszán itt volt a véres csata, mely két nemzet sorsa felett határozott. Megelőző éjjel — igy értesít erről Béla király névtelene — midőn mindkét sereg egymás közelében éjszakázott, egyik sem mert aludni, hanem lovaikat nyergelve s készen tartva virrasztának. Hajnalban Árpád felállítja seregeit, Bölcs (Poulcsa) fölemeli a nemzet zászlaját s Léi (Lehel) megfúván hadi kürtjét, a magyar sereg a görög és bolgár seregre ront; Zalán, serege hanyatlását látván, futásnak indul s Nándorfejérvárba menekül, hadai pedig a Tiszába vesznek. Innen vette nevezetét a Szentes város melletti Tiszának Böldi vagy eredetileg Be-öldi réve. Árpád ós hadai a győzelem után egy szép sikon megtelepedtek s ott 34 napig időztek. Itt tartotta a vezér-fejedelem, Árpád, nemzete nagyjaival az első országgyűlést. Itt szedték szerbe az ország dolgait, innen e síkságnak e mai napig Szer, Pusztaszer a neve. Itt szerveztettek a nemzet belügyei, minthogy hadügyei még előbbi honában szervezve voltak ; itt határozta el a nemzet új honában az állandó lakást, itt hozták meg az első törvényeket, melyek alapját tették az ős magyar alkotmánynak, melyből kinőtték magukat Szent István első koronás magyar király irott törvényei; e törvényeket a kor igényeihez idomította II. Endre király arany-bullája. Itt, Pusztaszeren emeltette a hét vezér a máig is fennálló hét halmot, Kecskemét határában. (Nagy ünnepség lesz Pusztaszeren most, májusban?) (Árpádhalom.) „Emlékezzünk régiekről." Elvonulnak lelki szemeink előtt a dicső ősök. Ott Árpád dédunokája, Szent István, első koronás magyar király az 1000-ik évben. Koronád visszatükröződik a múltból, gyémántja : bölcseség, szelídség és imádkozó hit. Szent László s Kálmán, koronátokon hit és tudás ég, egymás közt rokon; Nagy Lajos, izmos válladon a nagyság, Hunyadi Mátyás, te vagy az igazság. Emlékezzünk régiekről. Oh mennyi fényes alak, mennyi nagyság és mennyi dicsőség ragyog elő a mult ködéből ! Az isteni gondviselésnek mennyi csodálatos, imádandó hatalma és jósága rajtunk, magyarokon ! Nem dobban-e meg szivetek az örömtül, emlékezvén régiekről?! Hajh, de a napfény mellett itt • a sötét árnyék, az öröm mellett a tenger-fájdalom. Mennyi küzdelmen, menynyi rettenetes csapáson és szenvedésen ment keresztül ez a szegény nemzet ! Emlékezzünk régiekről. Állván Sajónál, sajog, még most is sajog a szivünk sebe ! Oh Várna, Várna, hogyne fájna, még most is fáj nekünk a te vereséged ! Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács, bemohosult sirod mily szomorú! „Húszezer sir egy helyen!"