Evangélikus Egyház és Iskola 1895.

Tematikus tartalom - Belföld - Kassa, 1895. nov. 13.

377 voltak. Az evangyéliomi elvek felirva találtatnak Máté 7. 6. hol az van megírva : „Ne adjátok azt a mi szent az ebeknek, se a disznók elé ne hányjátok a ti drága gyöngyeiteket, ne hogy azokat megtapodják lábaikkal és rátok fordulván megszaggassanak titeket" és Máté 10. 14. hol az van megírva: „Es a ki titeket be nem fogadand, sem pedig beszédeteket nem hallgatandja, kimenvén azon házból vagy városból, lábaitoknak porát is verjétek le . . ." A prot. jellegű indok pedig az volt, mely azt mondja, hogy kiki éljen az ő hite szerint. Igaz ugyan, hogy az Idvezitő Máté 19. 32.—33. versében azt is mondja : „A ki vallást teszen én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt, a ki pedig megtagadand engem az emberek előtt, megtagadom én is azt az én mennyei Atyám előtt". . . És ezt a kötelességet örömmel teljesíti minden igaz evang. lelkész, ott a hol ezen vallomástétellel az igazságnak és az istenországának szolgálatot tehet. És nem félek én sem, nem rettenek vissza a gonosznak legmérgesebb nyilától sem ott, a hol az igazságot hirdetni, az igazságról tanúbizonyságot kell tenni, de nem megyek odáig soha, a ' hol fellépésem következtében a szeretet szenvedhetne, vagy a hol fellépésemmel olyannak tűnnék fel, kit a máshitűek iránti kíméletlenség vezet. Igen is kötelességemnek tartom, hogy mind azoknak, kik bizalommal fordulnak hozzám s tőlem tanácsot, vigaszt kérnek, ezt örömmel meg is adjam. De csak akkor és ott, a mikor és ahol ezt kívánják és ezután áhítoznak. E tekintetben minden igaz evang. lelkészt a gyöngéd érzék és tapintat és az igaz bölcseség fogja vezetni, nem fogja magát rá erőszakolni olyanokra, kik őt nem kívánják, kiknek tapintatlanságával érzelmeit sérti, kiknél nem belső épülést, hanem belső megbotránkozást okoz, kiket az evangyéliomnak nem hogy megnyerne, hanem őket attól még inkább elidegeníti. Erre csak a fenhéjázó, felfuvalkodott, a perlekedést és a czivódást szerető vakbuzgóság vállalkozott minden korban. Az Idvezitő szivünkre kötötte, hogy az üdv kincseit, az evangyéliom gyöngyeit, az Isten igéjét ne vessük azok közé, kik azok iránt fogékonysággal nem bírnak, kik iránta ellenszenvvel, vagy elkeseredett gyűlölséggel viseltetnek. Es minthogy az én erőltetett szertartási functióm ama vakbuzgó katholikusokkal szemben csak ellenszenvvel, megvetéssel és heves gyűlölettel találkozott volna, minthogy beszédem e körben, ama bibliai gyöngy sorsára jutott volna, minthogy továbbá ama türelmetlenségükben elvakult katholikusokban is a szánandó embereket láttam, kik a fájdalmat, a gyászt ép úgy átérzik mint más, s a kiknek vigaszra, felemelő erőre ép úgy szükségük van, mint másoknak, azért az evang. gyöngyöt nem vetettem közéjök, hanem megengedtem nekik, hogy keressenek magoknak vigaszt ott, a hol azt hitök szerint találják. Hiszen a vakok számára nem nyujtuok világosságot és a siketek számára nem szólaltatjuk meg a szép zenét, ezt legfeljebb egy bolond teszi meg, a ki azt a mi szent, az ebeknek dobja s a drága gyöngyöt a disznók elé hányja. Ezzel még senki sem használt egyházának, hanem csak ártott neki. Ezt látjuk a ker. egyház első századainak történelmében előfordult számtalan esetekből. Midőn a pogány üldözések dühöngése a keresztyének ellen megindult, egyes keresztyének hitbeli kötelességüknek tartották azt, hogy a pogány bírák és a pogány nép ellenséges indulatára való tekintet nélkül nyíltan és kihivólag föllépjenek a Krisztus mellett való vallástételökkel és a pogányság ellen való bizonyság tételükkel. Mi lett ennek a következménye? Nem az, hogy a pogányokat álláspontjuk helytelen voltáról meggyőzték, nem az, hogy őket az evangyéliomi eszmék és elvek elfogadására fogékonynyá tették, hanem az, hogy a pogány kedélyeket még jobban elmérgesítették, még nagyohb gyűlöletre és elkeseredésre ingerelték, még erőszakosabb és véresebb üldözésre lázították, úgy annyira, hogy nem csak ezeket a tolakodó hitvallókat, hanem a többi, csendesebb keresztyéneket is felkutatták és halálra hurczolták. A ki az evangyéliomi igazságot szenvedélyes ellenségei elé viszi, az úgy jár mint az előbbi czikk írója Homola István, ki azzal kérkedett, hogy egyházának jogait és kötelességeit megvédte, mert hasonló körülmények között tartott temetési szertartást a vakbuzgó katholikus nép£ellenzése daczára is rájok erőszakolta. De mi volt ennek a következménye? az, i hogy ama vakbuzgók eltűrték ugyan az evang. szertartást, de kigúnyolták azzal, hogy azt semmibe sem véve rögtön reá a kath. lelkészszel végeztették el a katb. szertartást. Hát az-e a mi hivatásunk, hogy a mi szertartásunkat ilyen botrányoknak kitegyük, azzal viszályt, ellenségeskedést szítsunk ? nem, ez nem a mi kenyerünk, erre nem tanított bennünket az evangyéliom és a mi Krisztusunk, ő a drága gyöngyöt többre becsülte. Az ő példája volt eljárásomnak irányadója. Drága vallásomat én is többre becsülöm, semhogy ily sértésnek, gúnynak és semmibe vevésnek kitegyem. De ezt tette kötelességemmé az evangyéliomon alapuló az a prot. elv ís, mely azt mondja, hogy kiki éljen az ő hite szerint. Avagy mi protestássok ellenfeleinket kövessük-e a türelmetlenségben ? Ezt én nem tettem. Nem is fogom tenni. Nem gyakorlok hitkényszert, ki hozzánk jő meggyőződésből, örömmel fogadom, ki megy, s maradni nem akar, nem tartom ; követem a nagy apostolt, ki azt mondotta: „a szabadságra szabadított meg titeket a Krisztus". És mosta t. Olvasóra bizom annak megítélését, vájjon ki járt el az evangyéliomi és a prot. elvekhez hiven, az a „másik evang. lelkész"-e, a ki egyháza iránt való hűtelenséggel lett vádolva, vagy pedig az előbbi czikk irója Homola István, ki magát egyháza jogait védő őrtállónak tünteti fel? Ki védte meg igazán az evang. egyház méltóságát, jogát és kötelességeit? Az-e a ki azt, az ellenséges elvakult tömeg gúnyjának, meggyalázásának, semmibevevésének kitette, vagy az, a ki mindezektől megtudta óvni azt? És most már, ha a t. Olvasó e tények ismerete után azt a kérdést veti fel önmagában: mi bírta Homola Istvánt arra, hogy ily súlyos vádakat támaszszon ama „másik evang. lelkész" ellen ? Hát megmondom ezt is. Nem más, mint az a határtalan, fékezhetetlen nagyravágyás, mely csakhogy feltűnhessen, a nyilvánosság előtt minden eszközt jónak tart más kisebbítésére, gyalázáaára, önmaga emelésére és dicsőítésére. De ez az öndicsőitéskeresés az ő átka. Mutatja ezt a szomorú emlékű nyústyai ügy, hol babérokat aratott sárból. Mutatja ezt továbbá azon jellemző cselekedete, hogy főnökét, ki őt segéd-