Evangélikus Egyház és Iskola 1895.

Tematikus tartalom - Czikkek - Tanítókat neveljünk-e hát, vagy jogászokat? (Farkas G.)

366 Hogy miért neveljen az egyház jogászokat s tartson fel jogi fakultásokat, annak csak is egyetlen egy elfogadható indoka lehet — s ez. hogy legyen a jogi karban protestáns szellemű intelligenciánk. De vájjon ápoltatik-e a, jogi fakultásokon a protest. szellem ? S ha igen, ápoltatik-e oly mértékben, hogy az a nagyszerű áldozattal felérne? Az elsőt nem tagadom, de az utóbbit bátran bétségbe vonhatom. A ki azt a szellemet nem hozza magával a jogi akadémiára, bizony ott se sajátítja el már. Aztán mi áll útjában annak, hogy e szellem az idegen jogi fakultásokon, ha mindjárt külön spirituális alkalmazása által is, ne ápoltassák? Lám a reformátusok már megkezdték a fővárosban azt, a mit e lapok hasábjain e sorok irója is hangoztatott, az egyetemi ifjúság lelki gondozását, s mi még gondolkozunk, — se körben elszalasztjuk a kedvező alkalmat. Meggyőződésünk, hogy a jogi fakultás evang. jellege, jogászaink evangelicus érzületén nem lendit. Nem mondom, hogy az érettségi vizsgát tett ifjú minden egyházi gondozás alól felmentessék. Sőt ellenkezőleg. Kezdet óta azt hangoztatom, hogy egyhá zunk gondatlansága e tekintetben már is megbocsáthatatlan. Tennünk, sürgősen kell tennünk az egyetemi ifjúság lelki gondozása érdekében valamit: de ez korántsem azt jelenti, hogy tartsunk fel jogi fakultásokat, mert, hisz' akkor per analogiam orvosi, filosofiai, sőt technikai és gazdasági főiskolákat is fel kellene tartanunk. Hova vezetne ez? És még akkor a tanitók neveléseért nem tettünk egy szemernyi áldozatot. Pedig a néptanító legtöbbet tehet a prot. szellem felköltése érdekében. Akkor legfogékonyabb a gyermek lelke a benyomások elfogadására, a melyek ha ott az elemi iskolában a lélekbe vésődnek, azokat onnan többé végkép semmi sem képes kitörülni. A sok példa közül csak az egy Eeischelre hivatkozom, a ki más iskolát, mint elemit sohasem járt, s a ki legjobb napjaiban is mindig hálával ismerte el, hogy a vallásos szellemet a népiskolának köszöni ; megjegyzendő, hogy szülei katonáék voltak, a hol tudnivalló nem áll fényesen a vallásosság . . . Nem a főiskola hivatása tehát első sorban protestáns szellemet ébreszteni, nem is a gymnásiumé, a hol, nem egyben, a mint tudjuk, még azt a keveset is kiölnék a gyermek szivéből, a mit magával hozott, hanem a népiskoláé. De hogy állunk tanítóinkkal ? Az országban egy idő óta olyan áramlat uralkodik, a mely sok tekintetben ellentétes az egyházzal. Nem szenved kétséget, hogy ez áramlat a r. kath. egyházban keletkezett, s a mai modern világban ennek bizonyos mértékig értelme is van. De ez áramlat hamis felfogás következtében átragadt az evang. tanitói karra is. Ez az áramlat a mi tanítóságunkat is magával sodorta s elszédítette. Tessék belenézni a tanügyi lapokba s meggyőződhetik róla bárki, hogy az evang. tanitók épp ugy fújják a követ az „egyház" ellen mint a r. katholicusok, vagy, a mennyiben nálunk nagyobb a szólás szabadság — még jobban. Már aztán az oly tanitó, a ki ezen kor áramlat lidérc nyomása alatt vau, hogy hogyan ápolhatja iskolájában az egyházias szellemet, azt eltalálni nem nehéz. / t Am az is tény, hogy azon körülmény, hogy a tanitók felszólalnak a 30 melódiánál gazdagabb énekes könyvek ellen, s az a másik hogy a vallás tanítását azon indokolással, hogy más tárgyakkal túl vannak terhelve — le akarják magukról rázni: tisztán azon áramlatra vezetendő vissza. Meglehet, hogy e soraimmal el nem fogom magamról hárithatni a gyanút, mintha általuk szemrehányásokat akarnék tenni a tanitói kainak vagy azt, hogy kapva ez alkalmon, legalább megleckéztetni akarnám azt. Távol legyen tőlem mind kettő. Ezekben csak a tényekre mutatok rá, hogy azok alapján egyházunk érdekét mérlegelhessem, s keressem mindenek előtt a helyzetnek eredő okát. Egyik főtényezőre már a fentiekben rámutattam, s ez ellen alig van védekezés. De a másik az kétségtelenül abban rejlik, hogy tanítóink többé nem az édes anya emlőin nevelkednek. Idegen talaj az, a hol felnő az ifjú tanitó, idegen elemek között, s már ott az állami tanitó képzőben szivja magába az ellenszenvet az egyház iránt. A tanitó aztán az egyház szolgálatába lép, el is tűri az egyház fenhatóságát, mert hát kenyeret ad; de csakis tűri, és a. helyzetbe nem törődik bele, folyton elégedetlen, nagyzoló álmai nyugtalanitják, valami nagyot akarna, de akaratának kedvetlenségén kivül alig tud irányt adni, az egyház oly keret, a melyben feszélyezve érzi magát, s a nagy erély sok helyt aztán bizalmatlanságban, az elöljárók iránti tiszteletlenségben, s kötekedésben lyukad ki. Már pedig mindez az egyház érdéke nem lehet. Azért kellene első sorban, mig a dolog nagyon el nem mérgesedik, tanítóink neveléséről magunknak gondoskodnunk, s nem bizni azt idegen elemekre, ha az az elem mindjárt maga az állam is. Állam és prot. egyház között e tekintetben lényeges a külömbség. Az államnak tudós tanitók kellenek; nekünk a tudományos képzettség mellett még mély vallásos kedélyű s eg\ házias szellemű tanítókra van szükségünk. Ezt kivánja egyházunk érdeke. Ez az egyház existentiájának elengedhetlen követelménye. — S addig mig e legvitáiisabb érdekünkről gondoskodva nincsen, — lehet-e, szabad-e más, kevésbbé fontos célok után futnunk ? A feleletet a legegyszerűbb háztartástan megadja s e felelet nem lehet más mint : nem ! ; Am ha mégis, egy egyházközségnek vagy akár kerületnek különös kedve telik benne, hogy egy vagy több jogi facultást tartson fenn — ezt természetesen tőle elvenni nem lehet, s nem is akarja senki ; de hogy annak fentartásához a közegyház keservesen összeszedett filléreiből járuljon hozzá, ezt jó lélekkel