Evangélikus Egyház és Iskola 1895.

Tematikus tartalom - Belföld - A nagyhonti egyházmegye

'239 egyes egyházaknak, mint a történeti múltnak alkotása, amint egyrészről az egyes egyházaknak összetartó, bensőleg ható életerejét képezi, úgy másrészről anynyira elválasztja a két egyházat egymástól, hogy az egyesítés esetén vagy tabula rasát kellene csinálni s eltörülni mind a két egyháznak sajátos jellemét, — a mi lehetetlen — vagy bele kellene olvadnia egy egyháznak, a másikba, — a mi képzelhetetlen. — Ujabb időben a tudományos munka közösségén megalakult az irodalmi munkásság egysége is a prot. irodalmi társaságban. Nem tehetek róla, de valahányszor szerető figyelemmel kisérem a történteket, mindig azon gondolat ébred föl bennem, hogy ezt a közös tért is sem a lutheránusok, sem a calvinisták nem tartják édes sajátjuknak s a miért azután itt is, ott is oly tünetek mutatkoznak, hogy egy helyütt a Luthertársaság kivánja kielégiteni egyházának speciális érdekeit, más oldalról többször hallatszott a buzditás egy specialis Calvintársaság létesítésére. Az istentisztelet nyelvében és formáiban, még magában az ág. hitv. ev. egyházban is teljes lehetetlenség, de a hivek épitése érdekében nem is kívánatos, a merev egyöntetűség keresztülvitele; hát még ha egybevetjük az ev. ref. egyház részéről felmagasztalt istentiszteleti alakok egyszerűségét, az ág. hitv. ev. egyházban szeretettel ápolt változatossággal, bizony egynek, vagy másnak sérelme nélkül egyesítést képzelni nem lehet. Nem mondom azt, hogy egyesek nem tudnának megalkudni, de hivő népünknek zömében, sőt mondhatnók : egészében, úgy az egyik, mint a másik egyházban legkisebb vágy sem él az egyesülésre. Bizonyítványa ez érzületnek ujabb időben oly gyakran előforduló uj egyházak és missiói pontok alakulása. S azon nincs mit csodálkozni, a megszokás hatalma sokkal nagyobb a legszebb elméletnél s a mint a lutheránus ember otthon kíván lenni saját egyházában és templomában, úgy a református ember is legjobban érzi magát a magáéban. Sokan hazafias szempontból is óhajtják az uniót abban a hitben, hogy e lépéssel meg lesz gyógyítva az ág. hitv. ev. egyházban dúló nemzetiségi küzdelem által okozott baj. Hát itt csak röviden azt jegyzem meg, hogy ezek az urak alaposan csalódnak ; e gyógyszer alkalmazásáról áll az, hogy pejor medicina morbo ! Mi, a kik a viszonyokat ismerjük, egy csöppet sem ringatózunk ily hiú reményben. — Eltekintve attól, hogy a tót-nemzetiség híveinél a nemzetiségi öntudat kapcsolatban a létért való féltékeny küzdelemmel oly erős, hogy e férfiak mindenüket képesek feláldozui életük eszményeért és az unióval legfeljebb egy, soha ki nem egyenlithető szakadást idéznénk elő: nem szabad elfelejtenünk, hogy a nemzetiségi iránynak egyházunkban élő hivei egyúttal a legmerevebb lutheránus confessionálisták, s abban a pillanatban, a mint az unió kimondatnék, egyházi téren — hazai törvényeinkre alapitva, — teljes szakadás állna be, mely esetben igen sokan csatlakoznának hozzájok, kik különben politikai téren nem értenek velők egyet, de vallásos meggyőződésük oda vinné őket. Az adott viszonyok között tehát bármily szépnek és nemesnek mondjuk is az egyesülésre való törekvést, keresztül vitelét lehetetlennek, erőszakolását úgy az egyes egyházak életére, mint magára a testvéri viszonyra nézve is veszélyesnek tartjuk. Mert minden ily törekvés meghiúsulása csak a távolodásnak lesz emeltyűjévé. A mit a történelmi élet elválasztott, az ismét a történelmi élet fejlődésének folyamán egy magasabb életelv egyesítő hatalma alatt forrhat össze. Bízzuk az egyház Urára, hogy ő szellemének hatalmával egyesítse azt, a mi különvált, de együvé tartozik. Addig pedig, mig ez az idő elérkezik, az egyes ev. egyházak magokra nézve tekintsék biztató irányadóul : „íme eljövök hamar, tartsd meg azt a mi nálad vagyon, hogy senki el ne vegye a te koronádat" (Jel. III. 11). Egymás között pedig fogadják el a nagy apostolnak az efezusbeliekhez írott levél IV. rész. 1 — 7-ig foglalt intését és habár külön otthonban élő testvérek, de legyünk igazán testvérek, a mindent elfedező, mindeneket hivő, mindeneket reménylő, mindeneket eltűrő és soha el nem fogyó szeretetben. Dixi. iiirlii. A nagyhonti egyház-megye f. évi junius hó 15-én és 16 án Felső-Terény ben tartotta esperességi közgyűlését. Az első napon a bizottságok üléseztek. A másodikon lefolyt az espereségi közgyűlés ngos Sembery Imre esp. fel. és Händl Vilmos esp. társelnöklete alatt, számos résztvevő' jelenlétében. A gyűlésnek imával való megnyitása után, az esperes következőleg számol be: A lefolyt év, egyházi életünkben, a szervezkedés időszaka volt. A zsinat által lefektetett alapon kellett tovább építeni. Munkánk alig haladta meg az alapot. Miért? A bontás mindig gyorsabb előmenetelű, mint az alkotás s jobban tetszik meg, mint maga az építés, ugyanazon időközökben. Es ha még a munka beosztásában s kellő vezetésében is hiány jelentkezik, fennakadás mutatkozik! Annak kell pedig tekintenünk kerületünk volt érdemdús felügyelőjének Szentiványi Márton ő nagyméltóságának leköszönését. ki már első szervezkedő gyűlésünkön, mult évi deczember 19-én Pozsonyban, kormányzói hivatalát letette, melyet ritka buzgósággal, tapintattal és bölcseséggel évtizedeken át folytatott. S alig hogy megvált ezen tiszteletet adó állástól, már-is kiesett a kipróbált, hazáját s egyházát hőn szerető vezér kezéből a vándorbot: — a jóságot sugárzó szemek lecsukódtak örökre f. évi junius 17-én. Ott nyugszik őseinek sírboltjában Liptó-Szt.-Iványban. Legyen álma édes, nyugodt; emlékezete pedig áldva közöttünk — az idők végéig ! Ugyanazt kívánjuk azon volt munkatársainknak s hittestvéreinknek is, kiket az élet Ura esperességünk köréből kiszólított ; így ntű Gerengay Pál, volt báthi, ntü JSmidt Lajos volt százdi lelkész s egyházmegyei másodesperesnek s a hodrusbányai lelkésznek ntű Hecsko Pálnak! — A felügyelők sorait is ritkította az Úr, küldötte, a halál angyala által — elszólítva a cseri-i volt felügyelőt