Evangélikus Egyház és Iskola 1895.

Tematikus tartalom - Czikkek - Hol keressük isten országát (Sass János)

'201 részben máshonnét: az evang. egyház egyetem étő 1, különösen p üspök i s 1 elkészi karunktól kell jönnie. En csak egyet tudok — tudom azt, hogy minden iskola leválhat idővel az egyház testéről, — de a theologia az egyházzal él vagy hal. Az más talajban gyökeret nem ereszt, gyümölcsöt nem hoz. Értsük meg és vegyük hát eszünkbe végre valahára, hogy jövőnk a theolojiák méhében nyugszik. A milyenek a theologiák, olyanok lesznek lelkipásztoraink s a milyenek a lelkipásztorok, olyanok a gyülekezetek. Ki virágzó egyházat, annak virágzó theologiákat is kell akarnia. S nincs áldozat nagy ott, a hol evangyéliomi egyházunk sorsa van kérdésben. Az idő int, — ne beszéljünk, hanem cselekedjünk, mert nem beszédben, hanem erőben áll az Isten országa, Az Ur Jézus Krisztus kegyelme és az Isten szeretete és a Szentlélek közössége légyen mindnyájatokkal. Ámen. n i,

r -n 7 Dr. Masznyik Knare, a theol. akad. igazgatója. Hol keressük Isten országát. IV. Az egyházpolitikai törvényjavaslatok közül legveszélyesebbnek tartják az egyházak a vallás szabad gyakorlatát tárgyazó törvényjavaslatot. Nevezetesen pedig a protestáns egyházak félnek attól, hogy ez a törvény, ha életbe lép, meg fogja ritkítani hiveik számát. Közéletünk nem egy jelenségéből csakugyan azt lehet következtetni, hogy ez a félelem nem alaptalan. A halasi szomorú események nem egyedül annak az egy községnek belállapotait tárják szemünk elé. Fájdalom, hazánk egész nagy vidékein kisebb-nagyobb mértékben azt észlelhetjük, hogy liiveink bizalma egyházi hatóságaik iránt megrendült és hogy a híveknek papjaik hivatásáról s a papi intézmény szükségességéről tiszta fogalmuk s szilárd meggyőződésük nincs. Mikép lehetne orvosolni e betegségét, melynek létezését tagadni hiu önámitás volna, mimódon volna lehetséges népünk bizalmát visszanyerni s úgy saját hiveinket, valamint az egyházunkon kivül állókat is arra a meggyőződésre vezetni, miszerint a mi oltárainknál feltalálhatja a lélek az ő üdvét, a mi után öntudatlanul is sóvárog; valljuk meg őszintén, e kérdésekkel még nem sokat foglalkoztunk. „Kérdők nagyhirű bölcseinket, de nyelvük Ínyükhöz ragadt!" Az az alaptalan meggyőződés, miszerint korunk egyáltalában vallástalan, úgy látszik bilincsekbe veri gondolkodásunkat. Pedig tulajdonkép nem helyes azt mondani korunkról, hogy vallástalan. Van ma is vallása majd minden embernek ; de bálványimádás. Azokat is a bálványimádók sorába veszem, kik cselekedeteik felett semmi hatalom korlátait elismerni nem fogják, kik saját akaratukon kivül semminemű törvénynek nem hódolnak. A bálványimádásnak aztán szükségképeni következménye, hogy az ember a helyett, hogy életének valamely pontján megnyugvást találna, a végtelenség sivatag tengerébe jut, hol kimerülten, elcsigázottan, az élet örömeitől megundorodva, horgony nélkül, árbocz és vitorla nélkül, iránytű nélkül a zivatarok önkényének van kiszolgáltatva. A hirvágyó, a hatalomkereső, a dicsőséghajhászó, a kincssovár, az élvvadász, a rakonczátlanság imádója végre is azon öntudatra jut, hogy minden törekvése, minden fáradalma hiába való volt; a mi után tulajdonképen vágyott : a lélek nyugalmát, a megelégedést nem találta meg. Mert halandónak nem adatott hatalom ama bálványok molocbgyomrát kielégiteni. Midőn lelki testi erői megfogyatkoztak, a vágyak végtelen tengere áll előtte. Nincs másban üdvössége, egyedül a szeretet Istenében, a mennyei atyában. Az egyház kötelessége volna azon embereknek, kiket fonák életelvük a kétségbeesés szélére vitt, megmutatni, hogy bizonyára van a földi életben megelégedés, van a harczok fáradalmai után nyugalmas kikötő. Fel kellene keresni őket ott, a sivatag tengeren a hit fáklyájával és visszavezérelni leszerelt hajójukat a zivataros hullámok veszedelmei közül az Isten oltárához. És aligha csalódom azt állitván, hogy egyházunk e tekintetben alig ád magáról életjelt és nem is rendelkezik olyan eszközökkel, a melyek ilyen viszonyok közt a kor műveltségi sziuvonalának megfelelően szükségesek. Ennek a következménye aztán, hogy például a nazarénusok — értesülésem szerint — hiveik legnagyobb contingensét olyan egyének közül nyerik, kik életükben valamely nagyobb bűnt követtek el. A megigazulás vágya hajtja őket abba a felekezetbe. Ott be kell vallaniok bűneiket, meg kell azokat bánniok, bocsánatot kérni azoktól, kiket megsértettek és ezek után az ó embert levetkezve, megigazulva beléphetnek oly felebarátjaik társaságába, kiknek — állítólag — hazudniok nem szabad. De hát a mi egyházunkban miért nem találna az a bűnös megigazulást. Azt hiszem azért, mivel a mi általános gyónásunk a mai érzéki kor emberét nem elégiti ki. Szükségét érzi ez annak, hogy az ő speciális bűnét megvallja valakinek, a ki iránt bizalommal viseltetik s e specialis bűntudattól szabadítsa meg lelkiismeretét. A fülbegyónás intézményét a reformatió elvetette s a háromszáz év előtti kort a mi liturgiánk teljesen kielégitette. De most, úgy látszik, szükséges volna gondoskodni rendes gyónási szertartásunkon kivül valamely oly módjárul is a gyónásnak, mely egyházunk elveivel is megegyeznék és kielégítené azokat is, kiket valamely különös bűntudat terhel s ettől óhajtanak megszabadului. A mi egyházunk jótéteményeinek kincstárháza oly gazdag, hogy mindenféle állású, korú, jellemű egyén feltalálhatja ott azt, a mi lelke üdvére nézve szükséges. De a mivelődés azon magas foka, melyen