Evangélikus Egyház és Iskola 1895.

Tematikus tartalom - Czikkek - Lelkészképzés és tanszabadság (Gaál Mihály)

174 készítettek külön hitvallást. (Confessio montana, pentapolitana stb.) Most miután megszűnt a testületi meggyőződéseknek formulázása, közös hitvallások készítése (nehéz dolog s most nehezebb, mint valaha), megelégszünk az ágostai hitvallásra való hivatkozással, nem azért, mintha betűjére esküdnénk (a betű öl), hanem mivel az abban nyilatkozó szellem a protestáns anyagi és alaki elv érvényesülése. Vagy talán a pápista testületi elvnek pártolói egyházunkban egyértelemben vannak az ágostai hitvallás jelentőségére nézve? Bizony rájok nézve is áll az, hogy „quot capita, tot sensus" és „duo dum dicunt idem, non est idem." De ez a mi egyházunk egységét nem veszélyezteti. Mi egyek lehetünk római vagy papiros pápa nélkül is. Egyek lehetünk a mi Udvözitő Krisztusunknak szerelmében s a mechanikus egység helyett az organikus egység testvéries ápolásában. A dogma elválaszt, a szeretet elve egyesit. Innen, ha hitkérdések felett vitázunk, ellenségeskedésbe keveredünk; ellenben, ha egymás terheinek hordozásában vetélkedünk, egymás iránti testvéri szeretetre gyuladunk. A szeretet szolgálatára van szerezve az egyházban a lelkészi hivatal. A róm. kath. egyházban, melyben fődolog a külső testületi együvétartozás és a kormányzó tekintély előtti föltétlen hódolás, a lelkész a hivek passivitásával megelégszik s csak arra van gondja, hogy a hagyomány hatalma és a szertartások káprázatos fénye által a nyájat együtt tartsa, esetleg szaporítsa, hirdetvén, hogy már maga à nyájhoz való tartozás az üdvösség biztositéka (Extra ecclesiam r. c. nulla salus). Ellenben az evangelikus lelkész azokat a híveket, a kik csak külsőleg tartoznak az egyházi közösséghez, tényleg azonban nem működnek közre a valláserkölcsi feladatok megvalósításában, holt tagoknak tekinti s kötelességének ismeri, hogy bennök élő hitet ébreszszen, hogy ők is élő kövek legyenek a lelki házban, melyben a szent lélek munkálkodik. a A szivek megnyerése s élő hit ébresztése dolgában a lelkész paedagogiai eljárást követ s mindenkinek egyéniségét a maga egyéniségével fejlesztvén szóval és példával mutatja, hogy a Jézus Krisztus egyénisége őt is áthatotta s benne is Isten és embertársak iránti szeretetet, ebből folyólag alázatot, türelmet, bizodalmat, hűséget, áldozatkészséget támasztott. Szóval az evang. lelkésznek magának vallási karakterrel kell birnia, hogy „tüköré lehessen a nyájnak". Az evang. lelkész paedagogiai eljárást követ az ige hirdetésében is s mivel a szentirás, a hitvallási iratok és az ájtatosságra szolgáló könyvek a vallási és erkölcsi eszmék kiíejezésére bizonyos terminológiát, bizonyos képleges vallási nyelvezetet használnak : a bölcsészeti vagy köznapi szólamok helyett ezen kifejezésmódot kell megismernie és követnie s az ezek által kifejezett vallási eszméket a hallgatók köztudatával akként közvetítenie, hogy a sokszor érthetetlen kifejezésbe világosságot s a ridegnek látszó czélzatba melegitő életet öntsön. Ezt azonban a lelkész csak akkor teheti, ha minden vallásos fogalom liorderejét, életre kiható fontosságát s a kereszténység lényegéhez való viszonyát ismeri. Innen a megkivántató nagy készültség a mult és jelen idők mozgató eszméinek ismeretében s ezen eszmék életre való hatásának megmutatásában. A lelkészképzés fontosságát félreismerik azok, kik nem lelkészi jellemet, hanem csak az egyházi formulázott tanok közvetítésére való közeget akarnak nevelni. Es nincs fogalmuk a paedagogia követelményéről azoknak, a kik a lelkészi jellemképzést a szabad egyéniség érvényesülése nélkül képzelni akarják. A pápista tekintélyi elvnek pártolói megengedik ugyan, hogy a theologusok a szentiratok és hitvallási okmányokon kivül bölcsészetet is tanuljanak, tehát metaphysikát, aesthetikát, általános vallástörténetet stb. de azt nem akarják megengedni, hogy ez uton gyűjtött ismereteiket vallásos világnézetük megalkotásában felhasználhassák s a dualismust a tudomány és vallás között megszüntessék. Pedig a vallásos ideák csak úgy nyernek életet az egyénben, ha az egyén minden tudása, minden vágya és törekvése között az összhangzás létesül. A vallásos eszméket meggyőződéssel és lángoló lelkesedéssel hirdetni nem egyéb, mind igénybe venni mind azon bizonyító okot és meggyőző érvet, mely a mi meggyőződésünk alakulására befolyással volt. Az igazi egyházi beszéd nem csupán leiró, fejtegető, hanem bizonyító, az elmét, szivet, akaratot egyaránt bizonyos igazság elismerésére, megkedvelésére és valósítására üdito. Vegyünk példát erre nézve Jézus hegyi beszédéből (Máté 5, 6. 7. rész). Ott egyszerűen és pusztán semmi sem állíttatik,hanem bizonyittatik, érv érvre halmoztatatik, hasonlat, ellentét, következmény, alkalmazás felhasználtatik. Ha az evangelikus lelkésznek kiválólag paedagogusnak kell lennie, magától következik, hogy ő maga is paedagogice nevelendő s neki is élő példákon, valóságos jellemeken kell jellemét köszörülnie. De lehet-e kivánni, hogy a theologiai tanár vallásos jellem legyen, lia egyúttal kikötjük, hogy a XVI. századi theologiának retortája legyen, akár egyezik az egyéniségével, akár nem. Mert ha nem egyezik egyéniségével, akkor kimondhatlan kárt és pusztítást okoz az ifjak lelkében, a kik kiéreznék a tanár erőlködését, hogy a maga által igaznak nem tartott tantételt ajánlja elfogadásra. Ezen az ifjak megbotránkoznának, ettől megundorodnának. De hát kész a panacea. Keressünk oly tanárt, a ki meggőződésből fogja hirdetni a mai kor képzetébe nem illeszthető tanokat. Hol veszszük ezeket ? Talán épen a felszólaló urak közül, a kik Bálám szamarának emberi hangon való megszólalását is elhiszik? Félő, hogy akkor leendő theologusaink inkább hasonlítanának a rácz és oláh kalugyerekhez, mint művelt, tudományos férfiakhoz.