Evangélikus Egyház és Iskola 1895.

Tematikus tartalom - Czikkek - Tanítóink s a vallásoktatás

gyermekeiket felvezetve követelték a felvételt, mert elődeim is igy tették; ők is 11 éves korukban lettek konfirmálva, az ő gyermekük nagyon okos; aztán nagy szükségük van rá stb. stb. sőt egyik-másik kijelentette, hogy ő nekik nem parancsol semmiféle törvény s ha meg nem konfirmálom gyermekeiket, többet nem vezetik fel. Nem hiszem ugyan, hogy ez utóbbi fenyegetésnek csakugyan lenne gyakorlati következménye, de mégis eléggé jellemző arra, hova vezet egyes lelkészek engedékenysége, a törvény meg nem tartása, a kivételek megengedése. A személyes kellemetlenségeket fel sem panaszlom; a hagyományos feneketlen papzseb ma már nem a jövedelem, hanem a kellemetlenségek el l akhatására szolgál. Hanem mert az egyház tekintélye és érdeke, a törvények megalkuvást nem tűrő tekintélye szenved ez által is: kérem az illetékes egyházi felsőbbségeket, hogy a lelkészeket szigorúan utasítsák arra, miszerint konfirmálásra csak azokat vegyék fel, akik életük 12-ik évét a folyó iskolai évvel bevégezik és az eljárás ellenőrzését tegyék a körlelkészek kötelességévé. Egyidejűleg utasítsák a lelkészeket, hogy e rendeletet a gyülekezetek előtt szószékről hirdessék ki. Raff'ay Sándor, evang. lelkész. —^Í&T**»Tanítóink g a vallásoktatás. Egyházunkat komoly veszély fenyegeti azon áramlatban, a mely a vallásoktatás körül iskoláinkban kezd magának ujabb időben medret ásni s a mely a vallásoktatás a tanitó kezéből kivenni — jobban kitenni — sa lelkészre ruházni akarja. E lapok hasábjain is gyakrabban van alkalmunk e tárgyban egy-egy figyelemre méltó közleményt olvasni. S bár azok, a kik a jelzett uj iránynak képviselői, többnyire tanitók, egy-egy lelkész is akad, a ki nyilván a saját körében tett megfigyelések s tapasztalatok alapján — nézet dolgában hozzájok csatlakozik. Veszélyesnek mondom ez áramlatot — s ez állítást bizonyítani megkísérlem. Ezt pedig akkép vélem eszközölhetőnek, ha keresem e törekvés okát, mint forrást, mérlegelem az esetleg remélhető előnyöket s végül rámutatok a hatásra, mely az uj irányzat életbeléptetése esetén a dolog consequentiájakép jelentkezni fog. Mai nap, midőn a szakképzettséget minden téren oly fontosnak, sőt nélkülözhetetlenek tekintik, az iskolai vallásoktatás tekintetében is emelkednek oly hangok, melyek a vallásoktatást^zakerőre", vagyis lelkészre akarják bízni. Hát ez kérem a mai világban, mikor az emberek oly mohón kapnak a jelszókon, mint a csuka a horogra tűzött csalétkon, jelszónak igen háladatos szó. De hát akkor per analogiam falu helyen a gazdaságtant sem taníthatná a tanitó, főkép, ha ott nem csak születésétől fogva gazdasággal foglalkozó földmi ves

? hanem földgazdasági, kertészeti, méhészeti, borászati stb. iskolát vagy tanfolyamot végzett „szakértő" lenne. Városban még a számtant, a takarékpénztári pénztárnoknak, az okotmánytant a polgármesternek, járás- vagy szolgabírónak, a természettant, vegytant a gyógyszerésznek kellene, mint szakembernek tanítania, alig maradván ekkép a tanítónak egyéb, mint a mi a föld elosztása alkalmával a költőnek maradt, az égiekkel való társalkodás. Nem. is fektetnénk erre nagy sdlyt, lia éppen ismét „szakemberek" nem foglalnának ez óhajott uj irány mellett állást t. i. éppen maguk a tanitók. Már, lu >gy a pap vallás dolgában szakember, az kétségtelen, de ha a tanitók azért nem akarják a val.ást, mint tantárgyat kezelni, mert ők nem szakemberek, ez míg egyrészt sajnálatos dolog, mert ez nem más, mint a tanitók által saját maguk kiállította szegénységi bizonyítvány, ágy másrészt veszedelmes is. Veszedelmes pedig azért, mert mint azt tanitók tollábói olvastuk, ők — a sok egyéb tanitandó miatt nem érnek rá a vallással foglalkozni. Hogy a tanitó nem lehet oly szakember a vallásban, mint a pap, az természetes dolog; de hát a minister is más ember, mint a segédfogalmazó, a gyárvezető is más, mint a munkásvezető, azért azok a maguk szakában — mégis szakemberek. Egyenlő szakképzettséget nem is, csak egyenlő buzgóságot s hűséget kíván az egyház mindkettőjüktől ; mert egyenlő szakképzettség a vallás dolgában nem is szükséges, lévén a tanitó hivatás köre egészen más, mint a lelkészé. Ez a hivatásköre pedig a tanitó részére a vallás elemeinek közlése. Ha már a tanitói kar erre sem érezne magáb .n hivatottságot, akkor jajj lenne szegény egyházunknak, mert ha zöld fán ezt mivelik mi esik a száraz fán? De akkor kárba veszett fáradság és költség az, a mit egyes lelkészek buzgósága s az egyetemes egyház — ha nem is fényes — bőkezűsége a praeparandiai vallásoktatásra fordít. iá méltán kérdezhetjük akkor, hogy mi értéke van a tanitói okleveleknek, a melyben a vallásoktatásra való képesítés is bennfoglaltatik ? Váljon hát lehet-e a jelzett körülmény valódi oka azon óhajnak, hogy sokau szabadulni akarnak a vallásoktatástól? Bizonyára nem. Mi az t«-hát? Ha gyanúsítani akarnék, azt mondhatnám : vannak tanitók a kik látják, hogy a lelkész épp ugy szolgája az egyháznak, csakhogy kétszeres, süt helylyel többszörös fizetéssel is, látszólag pedig csaknem dolog nélkül élvezi a hivatalával járó jobb helyzetet s azt gondolják, miért ne tanitana a pap is most, csak egy — később talán több — tárgyat is, hisz' ugy is ő a vallás őre stb. Ismétlem, ha gyanúsítani akarnék, mondhatnám ezt; de ha esetleg lenne is itt-ott egy elfogultabb tagja a tanítóságnak, a kit ily gondolatok irányítanak — távol van tőlem, hogy ilyet az egész tanitói karról feltételezzek; sot ezt az indokot a tanitói karnál határozottan kizártnak tekintem.