Evangélikus Egyház és Iskola 1894.

Tematikus tartalom - Czikkek - Húsvét napján (Sass János)

90 Húsvét napján. Aggodalmas szívvel zarándokolnak a biblia gyászba borult asszonyai Jézus sírja felé, hogy a nagy halott iránti kegyeletüknek kifejezést adjanak. A megrendítő esemény : a Megváltó kínos halála, fris emlékezetben él még, leirhatlan fájdalmuk még teljes erővel dúl kebelükben; a kegyelet ténye enyhítené e fájdalmat, hisz a pótolhatlan veszteség felett kesergő szívnek jól esik már az is, ha a kedves sírhalma felett magát kisírhatja. A fájdalom sóvárgó vágyával sietnek a borzasztó hely felé és mikor közelednek már a czélhoz, akkor jut csak eszükbe aggódni a felett, a mire addig nem is gondoltak: ki fordítja el a követ? De ím aggodalmuk felesleges volt. Az a végetlen hatalom, mely nem ismeri a halál diadalát és a koporsó fulánkját, felemelé a követ s a Jézus feltámadott halottaiból és él és velünk vagyon és velünk mariid miként ígérte, az idők végezetéig. E magasztos történet emlékünnepének örvendez körülöttem az egész keresztény világ. Sőt a természet is minden életnyilatkozatában feltámadást hirdet. E jelenségek ünnepélyes szent hangulatot gerjesztenek szivemben és mégis, midőn összegyűjtöm emlékezetemben egyházunk életének jelenségeit, olyan keserű fájdalom hatja hát egész valómat, mintha nem feltámadás ünnepét kellene ülnöm, hanem a Jézus lepecsételt sírja körül járnék, mintha nem uj élet nyilatkozatai zengedeznének körülöttem, hanem a pusztulás temetőjében enyészet hideg szelének sivitását hallanám. Úgy tetszik, egyházamat is sir börtönébe betették a kor hatalmas sátáni szellemei és súlyos köveket hengerítettek a börtön ajtajára, hogy e kis hadsereg, mely szokva volt eszmék ragyogó világában szabadon élni, tétlenségre és sötétségre legyen kárhoztatva. Mint a szárnyaszegett rabgólya, emelgetnénk ugyan néha szárnyainkat. Az egyház természetszerű ősereje megpezsdül ereinkben; de midőn kiállanánk a tett mezejére, végig tekintve seregünk egyes csapatain elkomorul szivünk ama különböző színezetű zászlók láttára, melyek alatt csapatok összegyülekeztek. Mintha a keresztes hadaknak sokféle elemből összeverődött seregét látnánk. S mégis e hadaknak csupán ruhája és fegyverzete volt különböző, de minden egyes harczos ott viselte keblén a szent keresztet, a mi csapatainknak nemcsak külső tekintete elütő, de más és más jelszó az ő irányadójuk, más és más a czéljuk, más és nem egy esetben határozottan ellentétes eszmék lelkesítik őket, és nincs vezérünk, ki e vegyes elemeket egy tömören összefüggő, áttörhetlen phalanxba képes volna összeforrasztani. Nem a protestantisme hivatásához méltó, magasztos eszmék, hanem alacsony érdekek vezetik nem egy harczosunkat a küzdelembe, és a hol nem eszmék mindenható ereje tartja együtt a sereget, ott viszály és szétvonás bénítja meg annak erejét. Az egymás elleni torzsalkodás valósággal bilincsekbe ver bennünket, tehetetlenség börtöne borul reánk és börtönünk ajtajára az egyenetlenség súlyos köve nehezedik. Mély fájdalommal szemlélem egyházamnak e bilincsek közti kínos vergődését és aggodalmasan sóhajtok fel, ki fordítja el e követ. Vallásos egyesület volnánk, sőt fennen hirdetjük, hogy a protestáns egyház kebelében, a mi intézményeinkben található fel az igaz vallásosság. Oh de mennyire csalódik az, ki a jelentések után indulva a vallásosság elengedhetlen ismertető jeleinek : a feltétlen bizodalomnak és csüggedhetlen hitnek nyilatkozatait keresi nálunk. Az a hit, mely a véges emberi ész számítására semmi alapot nem nyújtó legválságosabb körülmények közt is egy sziklavár méltóságával, isteni nyugalommal tekint Istenére, a minden jók kutforrására, csak képzeletben létezik, de a valóságban nem. Hányszor nyilatkozik szavainkban, tetteinkben nemcsak csüggetegség, de határozott kétségbeesés a jövő iránt, és mintha sohase hallottuk volna az intést: „ne gondoljatok a holnapi napról;" minden gondunkat a lét fentartásának anyagi föltételeire fordítjuk ; vagy mintha épen mi nem tudnánk, hogy a vallásosság nem emberi találmány, hanem az emberi szivbe Isten által oltott, semmi földi hatalom által ki nem irtható erő, félénk aggodalommal hangoztatjuk, hogy azok az eszmék, melyeket mi ébresztettünk fel, végveszélylyel fenyegetik a vallássosságot. Nem hit ez, de kislelkűség; ki pusztulástól félti az oltárt, nincs annak hite. Tettre hiv bennünket a kor szózata és mi rettegve búvunk el börtönünkbe, melyre a gonosz szellem a hitetlenség kövét hengerítette. Istenem, Istenem ! ki fordítja el e követ ? És a hol a hitetlenség zordon felhői tanyáznak, kihal ott az emberi kebelből az eszményiség paradicsomkertje minden ő tündér szépségű virágaival ; nincs ott a halandó számára megnyugvás, nincs megelégedés, nincs boldogság. A mi szivünk nem a menyeiek után vágyódik; vagyon és egyéb földi javak után sóvárog és e sóvárgás kielégithetlen szomja örökös kinnal gyötri lelkünket. Gazdagság, hír, dicsőség, hatalom ördögei hatalmukba kerítettek bennünket s annyira rabjaivá lettünk e földalatti birodalomnak, hogy alig van közöttünk, ki embertársa értékét nem ezek szerint mérlegelné s a legmagasztosabb hivatáskörben élő irigyli bármely állású felebarátja sorsát kinek több jövedelme vagyon. Hihetetlen volna, ha nem volna legszomorúbb tény ! Szabadság volna jelszavunk és valósággal rabjaivá lettünk a Mammonnak, oda vetettük e hatalomnak szabadságunkat és cserébe börtönünk ajtajára vettük az elégedetlenség ki nos terhét. Ki forditja el a követ? Ki forditja el? Az a végetlen hatalom, kinél nincs változás vagy változásnak árnyéka, az az örök jóság, kinek nagyobb öröme vagyon egy megtérő bűnösön, mint kilenczvenkilencz igazakon, az irgalmas mennyei atya, ki jót cselekszik ezer Íziglen azokkal, kik az ő akaratjának hódolnak, az a szent tűz, mely ez egész mindenséget uj életre támasztja, mely az én szivemben is él, s midőn vele ez örök jósággal,