Evangélikus Egyház és Iskola 1894.

Tematikus tartalom - Czikkek - Tanítók és papok

énekkarok alakítását és felhívja a lelkész és tanító urakat ennek mihamarabb leendő megvalósítására. De itt felmerült az a nehézség, hogy ujabban kikerült tanítóink az éneklésben s orgonázásban igen hiányos képzettséggel birnak; még kevésbé képesek összhangzatos énekkar betanítására és vezetésére, pedig szakjuknál fogva épen nekik kellene énekkarokat alapítani. E bajon előbb vagy utóbb, de okvetlen segíteni kell, valamint azon is, hogy sok az egyháziatlan tanító! Értekezlet felhívja Szőts Farkast, hogy jövő évben a baj orvoslására tegye meg propoziczióit." (Lásd a „Prot. egyh. és isk. lap" mult évi 41. számát.) E szavak teljesen reá illenek a mi egyházi viszonyainkra is. Mert ugyan kérdem: hogy nagyobb városi gyülekezeteinket kivéve, hol tanítják nálunk az összhangzatos éneklést?! Németországban evang. egyházunkat „Singende Kirche"-nek nevezik. S nálunk idősebb tanítóinkat kivéve az ujabbak nem tudnak énekelni. Legszebb és legkedvesebb énekeinket még hirből is alig ismerik. Alig néhány év előtt történt, hogy a látogató főesperes egyik kisebb egyházunkban a Luther diadalmi énekét, az „Erős várunkat" kívánta az iskolás gyermekekkel énekeltetni; de senkisem tudta azt, nem levén ott szokásban sem az iskolában, sem pedig a gyülekezetben annak elénekelése. Vizsgákon vettem részt, a hol a gyermekek tanítójukkal együtt belesültek az énekelésbe. Nálunk pedig már-már közmondássá vált a rosz énekelésről, hogy „oly rosszul énekelnek, mint a lutheránusok ! " Mi p. o. énekeinknek alig énekeljük a negyed részét. A legszebb énekeink teljesen ismeretlenek gyülekezetünkben. Még az ismert énekeink közül is többeket elrontunk s más nótára énekelünk, úgy hogy más egyházból hozzánk jött hivek képtelenek velünk együtt énekelni. S nem egyszer sültünk már bele a szó legteljesebb értelmében az énekelésbe. Belé sültünk népes temetéseken, s belé sültünk többször nagyobb ünnepeinken is, a midőn templomunk zsúfolásig megtelt vidéki ájtatos hivekkel és más felekezetbeliekkel. Ilyenkor híveink egy része szánakozott, másika boszankodott s a gyülekezet megállt az éneklésben. Egyes tekintélyesebb presbytereink székeikből kikelve a chorusra szaladtak fel megkérni a tanítót, hogy hagyja abba az orgonálást és az énekelést. Képzelhető, hogy ily körülmények között milyen építő hatást gyakorolhat a lelkész beszéde a felizgatott hivek lelkére?! Bármely intelligens zeneértő embernek elég csak egyszer bejönni templomunkba és egész biztosak lehetünk a felől, hogy őt ott többé soha nem fogjuk látni. Van egynehány buzgó templomba járó hivem, kik rendesen a prédikáczió megkezdésekor szoktak bejönni templomunkba, a kik, míg az éneklés tart, hidegben, melegben odakünn várakoznak a templom ajtaja előtt. Megkérdezém őket egyszer bizalmasan, hogy miért jönnek oly későn s miért háborgatnak engemet rendesen a prédikálás közben? „Azért — válaszolák őszintén, — mert sérti fülünket az éneklés, nem akarjuk azt hallgatni." íme ilyen a mi éneklésünk. S hogy ez másutt is így lehet, erre nézve csak egy rövid esetet legyen szabad példakép felhoznom, Két év előtt egy távolabb lakó lelkésztársamat látogattam meg. Reggel vele együtt elmentem a reggeli könyörgésre; s útközben a lelkésztárs felém fordulva, némi zavarral mondá : „Édes barátom ! nehogy meglepetve légy, előre kijelentem, hogy a mi tanítónk egészen jóra való fiatal ember, csak az az egy hibája van, hogy a legjobb énekeinket elrontja, mert zenei hallása nem levén, képtelen az éneklésre!" — „Hadd el — viszonzám én — az előttem egészen megszokott dolog; ez minálunk is ép így van!" S csakugyan hallottam olyan egy gyarló éneklést, mely még a legbuzgóbb áhitatosságot is képes megrontani egy éneklő gyülekezetben. S midőn egyszer egy szomszédos jóhangú fiatal tanítóval végeztem egy temetést, nemcsak a más vallásúak, de a saját hiveim közül is sokan csudálkozva mondogatták : „Bizony nem is hittük, hogy a lutheránus tanítók közül is vannak jó énekesek." No de azt hiszem, hogy ennyi untig is elég a példából. Az ének mindig egyik fő- és kiegészítő alkatrészét képezte és képezi ma is a mi istentiszteletünknek. ürade lehet-e várni a hivektol, hogy buzgón járjanak az Isten házába, a hol az imént irt elszomorító gyarló módon megy végbe az éneklés? Távol legyen tőlem, hogy én ezért egészen az illető tanító urakat róvnám meg. Elismerem, hogy a jó hang is az Isten adománya és az nem mindenkinek egyformán adatott. Ámde hibáztatni lehet azt a képezdét, a mely tagjai sorába fölveszen olyanokat is, kiktől a természet egészen vagy legalább nagy részben megtagadta a hangképességet és a zenei érzéket. Az ilyenek lehetnek ugyan elég ügyes tanítók az iskolában, de annál rosszabb kántorok a gyülekezetben; s képtelenek levén az éneklés vezetésére, lassanként főokaivá lesznek a híveknek az istentisztelettől való elidegenedésében. A mi egyházaink a reformáczió idejétől kezdve mindig a legszorosabb viszonyban állottak az iskolákkal, valamint papjaink is a tanítókkal. Nekünk ma is nemcsak jó tanítók, de jó kántorok is kellenének, a kik nemcsak a világi tanfelügyelőkkel, de az egyház papjaival is összhangzatosan működnének, hogy istentiszteletünk is zavartalanul, ékesen és jó rendben menjen véghez s ez által egyházi életünk is buzgóbb és erősebb legyen. De fájdalom! ma már mindinkább ritkulni látjuk a régi tanítói gárdának azon csekély sorait, a kik egyházunk emlőjén nevekedve, egykor nemcsak az államnak képeztek hasznos polgárokat, hanem egyházunknak is vallásos hitbuzgó tagokat neveltek. Ma már sok helyen lazulni kezd az a viszony, mely hajdan a templomot az iskolával s a papot a tanítóval egybeköté. így van ez a