Evangélikus Egyház és Iskola 1894.
Tematikus tartalom - Czikkek - Lelkészkérdés tanárkérdés (Udvardy Sándor)
258 ben a püspök az egyházmegyei elnökség javaslatához j képest az illető egyházközségbe a teljes lelkészi javadalomra helyettes lelkészt küld, a ki, ha egy év alatt ellene egyházi vétség (Zsin. törv. 324. §.) nem jelentetik be, az egyházközség élethossziglan alkalmazott lelkészének kijelentetik." Ezen §-nál styláris módosítást ajánlanék, „a teljes lelkészi javadalomra" helyett, mely nekem legalább nagyon szokatlan hangzású, — „a teljes lelkészi javadalommal" való kinevezést. 45. §. „A megválasztott lelkész a kézbesítéstől számított 14 nap alatt hivatalosan nyilatkozik az esperesnél a hivány elfogadása iránt. Ellenkező esetben a választás elveszti érvényét." Itt még közbeszurandónak vélem, hogy „irásbelileg" tudassa az esperesnél, hogy a hiványt elfogadja, mert hát „scripta manent", — és az esperes akkor el nem tagadhatja, hogy az illető nyilatkozott. Vagy pedig az esperessel egyidejűleg az egyházközség felügyelőjével is tudassa elhatározását. 46. §. „Ha a megválasztott lelkész a hiványt elfogadó nyilatkozatát ismét visszavonja, köteles a választási költségeket az egyházközségnek megtériteni s ezen felül az egyházmegyei lelkészi segély-egyletbe 50 frtot fizetni." A büntetés kicsit nagy ugyan, de különben helyes, ha tudniillik az illető alapos okok nélkül vonja vissza elfogadó nyilatkozatát. Mivel azonban olyan „alapos okok" fennforoghatnak, kérném azoknak a szövegbe való felvételét. Helyes a 47. § is, mely így hangzik: 47. §. „A megválasztott lelkészt az esperes vagy megbizottja hivatalába ünnepélyesen beiktatja. Ezen alkalommal megállapíttatja és jegyzőkönyvbe véteti az esperes a megválasztott lelkésznek választására és átszállítására tett s beigazolt költségeket. (Folytatása következik.) «o»io« Sokat, igen sokat irtak már egyesek e lap hasábjain a czimül adott kérdésről. — Emlékezhetünk egy mult év ilyen tájban megjelent czikkre, mely igen hűen festette a mostani theologiai viszonyokat s még inkább emlékezhetünk ama nem rég megjelent czikkekre, melyek a tanárkérdés megoldásának külö nféle módozatait ajánlgatják. Nem fajult a dolog polémiává; a hogy jöttek a szavak, igy hangzottak el a közönyösség pusztájában. — Senki sem akarja megtenni a lépést az illetékes forumokon, hogy ez égető dolog végre komoly megbeszélés tárgyává tétessék. Pedig tagadhatatlanul itt volna az ideje! Olvasgatom az egyházi, mint iskolai lapokat s a mint el lehet gondolni, nem hagyom figyelmen kivül — mint parochia aspiráns káplántanító — a pályázati rovatot sem. S a ki évek óta figyelemmel kiséri e rovatot, azt hiszem, velem együtt egy nagyon leverő hatású tapasztalatot szerezhet magának, leverőt különösen azokra a végzett theologusokra s kezdő-papokra nézve, a kik magyar nyelvvel felfegyverkezve léptek az Isten országának mezejére. E tapasztalat vonatkozik egyrészt arra, hogy éveken át alig jelenik meg egy-két pályázat hirdetés magyar káplániára, magyar papi állásra, másrészt pedig arra, hogy nemcsak az iskolai, de még az egyházi lapok is tele vaunak tanári állásokra való pályázati felhívásokkal. Nem lehet senki, a kinek be nem kellene látnia e tényből, hogy nincs szükségünk mostanában magyar theologusokra, de igenis szükségünk van magyar tanárokra! Hogyan lehetne e két kérdést megoldani, jobban mondva, — s ezt már előre jelzem, — egyeztetni, arra vonatkozólag vagyok bátor szerény nézetemet a következőkben kifejteni. Ha magát a lelkészkérdést illetőleg kellene szólanom, akkor egyszerűen abban foglalhatnám össze véleményemet, hogy miután a jelen viszonyok között nincs szűkségünk magyar theologusra, ne törekedjenek a theologiai intézetek arra, hogy minél nagyobb legyen hallgatóiknak száma, hanem utasítsák szelíden más életpályára a belépni óhajtó magyar nyelvű s csupán magyarul tudó fiatal embereket. Ennek a szelíd felvilágosításnak bizonyára meg lenne a maga haszna úgy az illető fiatal emberekre, mint magára az egyházra nézve. A fiatal emberekre, a mennyiben néznének más pálya után idővesztegetés nélkül, nem kellene a theologiai pályát ott hagyniok a második, harmadik évben, sőt állíthatom — annak befejezése után, a mint erre nem egy, de tíz esetet is tudok ; másrészt az egyházra az a haszon háramolnék belőle, hogy nem volnának rakáson kápláni állás után vágyakozó s a vágyakozásban minden ideálismu>tól megfosztott végzett theologusai, kik mint tiszteletbeli káplánok, mint nevelők, úgy mint tanítók töltik el fiatal, a tanulásra, tovább képzésre, igazi papi jellem felvételére alkalmas éveiket. Nem akarom, hogy valaki azt mondja, miszerint a levegőbe beszélek ! Dunántúl theologiai intézetében végeztem. Velem együtt 14 et avattak fel a lelkészi hivatalra, kik között 9 magyarnyelvű volt s ezek közül csak kettő kapott rendes káplániát. Az idén ugyanott végez körülbelöl 10 ember. Nagyon kíváncsi vagyok, hány kap a köztük levő magyarokból rendes állást, olyan állást, a hol nem kegyelemből fogja enni a Nagytiszteletű Úr kenyerét, hanem igazán szükség van reá, mint kisegítő lelkészre. Azt hiszem, egy sem ! S én meg vagyok győződve, hogy ba hűen feltárnák az illető tanár urak a helyzetet a theologiára lépni akaró fiatal emberek előtt; ha nem komoly, semmitmondó arczczal fogadnák őket, mely arczról érthetően lerí a pályatévesztés fölött való szánakozás, de a mit természetesen nem vesz észre egy ideálismussal telitett fiatal fej, — akkor azok bizonyára idejében lépnének még más munkamezőre.