Evangélikus Egyház és Iskola 1894.

Tematikus tartalom - Czikkek - A theol. Akadémia 1893/94-iki tanévet záró beszéd (Schneller István)

és szeretett tanárnak mindnyájunk nevében köszönetet mondok. — De ne szó dicsérje a művet. A műben feltüntetett személyiség hasson személyiségre. Pál apostol személyiségében érvényesülő isteni erő keltsen életet mi bennünk, hogy mi is úgy, mint ő, személyiségünk teljes erejével behatva az iidvökonomia titkaiba, valláserkölcsileg emelkedve, theologiailag önállóvá válva szolgálhassuk egész egyéniségünkkel ott, a bová a gondviselés állított, Isten országának érdekeit. Ha theol. képzésünk ily szellemű s irányú, ha a mi akadémiánk hallgatóinak így alakult személyiségükben nyújthatná ez évek maradandó emlékét: ügy egyházunk nyugodtan nézhet a jövőbe. E jövőt sokan egyházunkra nézve aggasztónak tüntetik fel. A vallás gyakorlatának szabadsága meglazítja azon kötelékeket, a melyekkel a kegyelet és történeti fejlődés az egyeseket az egyházhoz fiizte. A vallás gyakorlatának szabadsága, midőn megszünteti azon a gyöngébbek jogait biztosító állami törvényeket — éppen ezen gyöngébb felekezeteket egy oly szabad versenynek teszi ki, melynél az erősebbnek kérlelhetlen physikai törvénye megsemmisítőleg fog érvényesülni. A római kath. egyház az erősebb egyház, s ezen felül absolutistice szervezett: egy az akarat, a melylyel szemben áll a feltétlen engedelmesség. — Egy akarat mozgatja az egész gépezetet, egy akarat mozgósitja a világot behálózó klérusnak hadi testét. Ezzel szemben mi protestánsok tulajdonképen szervezetlenek vagyunk ; particularis érdekek fölötte állanak az egyetemeseknek s még a legkisebb testületen belül is lét és érvényesülési jogot kiván az egyesnek meggyőződése. Innen az aggódók azon egységre, egyöntetűségre, egyformaságra buzdító szózata, innen azok utalása a római kath. egységre s ezen egységes eljárás követésére való felszólítása. Kedves pályatársaim ! én a veszélyt nem látom, — sa buzdító szózatot nem értem ! A protestantismus mindég akkor volt gyönge, midőn a római katholicismust kivánta utánozni. — A középkornak scholastikája temeté el a protestáns élő és éltető tudományosságot; s az egységesítő caesaropapismus, valamint a Pastorenkirchenek Amtsgnadeja teszi tönkre az élő és éltető gyülekezeti életet. — Kendre van szükségünk, egységes czélok vezetése és létesítése nélkül szerves egészet nem képezhetünk ! De a rend és szerves egész csak úgy bir értelemmel és léttel a mi egyházunkban, ha az az egyéninek elismerésével rendszabályozza az egyest, ha a szerves egység az egyéni sokféleséget önmagába Öleli. Egy a szellem, de végetlen sokfélék a charismák. Minden egyes charismát a maga helyén, a maga sajátosságában el kell ismerni s minél sajátosabban ténykedik az az egységes szellem egészének körén belül, annyival erősebb, szivósabb, magasabb fokozatú maga a szervezet. Midőn a mi egyházunk az egyéniségnek ezen elvét elismeri s mindenütt ily egységes szellem által áthatott sajátos egyéneket, igaz valláserkölcsi személyiségeket szorosabb és tágabb értelemben — kiván : ugyanazt kívánja, a mit a renaissance szelleméből született culturállam feltételez és követel. — Kossuth — ezen évnek dicső halottja, volt azon férfiú, ki hazánkban a jelen században ezen culturállam eszméjéért legkiválóbban küzdött, s érte mint martyr legtöbbet szenvedett. Ezen küzdelem, e szenvedés nem volt hiábavaló. Kossuthot lelkesítő nemzeti culturállam eszméje éppen akkor győzedelmeskedett mint béke angyala a politikai pártellentétek fölött, midőn hősünk végső hosszú küzdelmét a halállal szenvedte s Kossuth szelleme éppen akkor ülte meg feltámadása ünnepét nemzete szivében, midőn mulandó testét az anyaföld zárta le örök nyugalomra. Nincs okunk csüggedni, nékünk protestánsoknak ! Nem mi vagyunk a kisebbség, nem mi vagyunk a gyöngébbek a vallási szabad gyakorlat megnyíló új korszakában. A culturállam eszméje felé törő nemzet lelke áll szövetségesként mellettünk. Nemzetünk géniusa küzd mellettünk ; miénk lesz vallási téren is végre a győzelem. Minden csak attól függ, hogy mennyire marad hü egyházunk keletkezésében megnyiló vallási elvéhez : az egyéniség elvéhez ! s mennyire hatja át ezen elv nevezetesen egyházunk első sorban hivatott vezéreit, lelkészeink egész lényegét. Ha a Krisztusban megnyilatkozó isteni kegyelmi szellem, mint az örök, végtelen szeretetnek szelleme lelkészeink egyéniségét, személyiségét sajátosan áthatja, akkor lelkészeink ezen szeretet szelleme által vezéreltetve, a természet és történet minden, még legcsekélyebb s legkezdetlegesebb alakulásaiban is eme szeretet megnyilatkozását keresik, kutatják, megértik az egyeseket egyéni értékükben, a fejlődést meghatározó törvényeket isteni czélzataikban, a küzdelemben és visszaesésekben, sot magában a bűnben is az üdvoekonomia egy-egy tényezőjét látják, hogy végre is annyival inkább győzedelmeskedjék a mindenkit meghatározó isteni szeretetnek szelleme. A természet és történet ily egységes világnézet alapján Isten szeretetét dicsőítő hvmnussá válik. S ily lelkész, kilépve a gyakorlati életbe, bármit és bárkit sem kicsinyel. — Mindenkit a maga egyéniségében kívánja megérteni, elitéli a bűnt, de szeretettel keblére öleli a bűnöst, benne is az isteni szeretet szellemének egyik megnyilatkozását keresi s fellelve e gyenge csirát, ápolja, oktatja, vezérli, minden ügye bajában segíti; az anyagi gondokat sem kicsinyli, mert tudja azt, hogy érzéki alapon emelkedünk fel — a fejlődés törvénye szerint — a szellemiek felé. — .S midőn a lelkész így összeforr a szeretet világító lángja, heve által hivei lelkével: a hivek a lelkészben valódi lelki atyjukat látják. A szeretet és tisztelet környezi az evangelikus lelkészt s e szeretet és tisztelet védpajzsáu visszapattannak még az ellenség nyilai is ; a szeretet által áthatott személyiség hóditólag érvényesíti erejét építő munkában még a más felekezetüekkel szemben is ; s e szellem szolgálatában álló egyház terjed látliatlanul is a nemzet jobbjai közt. Igenis a nemzet fiai