Evangélikus Egyház és Iskola 1894.

Tematikus tartalom - Czikkek - Néhány adat a róm. kath. egyház dogmatörténetéhez (Hurtay Gy.)

110 lönbségnek a vallástani óra és a gyermekek istenitisztelete között. Ez a különbség egyrészt helyi, másrészt fokozati. Midőn a gyermek átlépi a templom küszöbét s meghallja az orgona ünnepies hangját s látja a tisztelendő úr szelid és az öröm miatt boldog arczát, érzi, hogy több lesz ez, mint egyszerű iskolai vallásoktatás. A fokozati különbség annyiban nyilvánul, a mennyiben, hogy a gyermekek szivéhez juthassunk, először értelmét kell meggyőzni s ez az iskola feladata ; továbbá az iskola feladata az is, hogy legyőzze azokat a nehézségeket, melyek a gyermekek érzületének, lelki fejlettségének különböző voltából keletkeznek. A vallástani órák tehát előkészítik az útat arra, hogy az istenitiszteleten a lelkész szive beszélgethessen a gyermekek szivével és maradandó hatást ébreszszen. Mi és milyen legyen tehát a gyermekek istenitisztelete? Legyen az a gyermeki szívnek közvetlen, természetes, egyszerű felemelkedése az Istenhez. De hogy a szív mélyén intensiv és igaz érzés keletkezhessék, annak, a ki Krisztus ügyét képviseli, közel kell állani a gyermekhez, hogy érezze, hallja szivének lüktetését és a gyermekek is bizalommal viseltessenek iránta; no meg azért is, mert figyelmünket csak így tudja ébren tartani. Tehát a lelkész velük és közöttük legyen az egész isteni tisztelet alatt, ne hagyja el őket egy perezre sem; közöttük és velük énekeljen. Az ének után mondjon egy rövid fohászt; olvassa el az alapigéket s ezek fölött a gyermekek nyelvén elmélkedjék, melynek végeztével a beszéd alapján tartson a gyermekekkel katechisatiót. Tán leghelyesebb lesz, ha itt foglal helyet az illető gondolattal összefüggő ének eléneklése, a hitvallás és a tíz parancsolat elmondása. Ha a beszédet kérdésekkel nem szakítja meg a lelkész, az mindenesetre úgy az elmélkedés, mint a katechisatio egységét fogja előmozdítani. A katechisatio ne legyen más, mind a beszéd alapján vallásos beszélgetés a gyermekekkel. A katechisatió után intézzen a lelkész még egy néhány buzdító szót a gyermekekhez, imádkozzék, áldja meg őket s a befejező éneket ép úgy énekelje a gyermekek között és a gyermekekkel, mint a bekezdőt. Alapelvünk a gyermekek isteni tiszteleténél szóval ez legyen : addig mellőzzük a formát, mig szilárd anyagunk nincs, mit formába önthetünk. Ne panaszkodjunk tehát, de fogjunk a munkához. Ha a gyermekek szivében sikerülend igazi és nem csak formaszerfí vallásosságot teremtenünk, akkor a jövő században már nem lesz ember, ki Vaillanttal elmondja: „Nem hiszek az Istenben, dajkamesének tartom a vallás tanítását" — de ha nem tudjuk meghódítani a gyermekek lelkét, akkor a társadalom szomorú jövőnek, — tán a sociális forradalomnak néz elébe. Vegyük komolyan a dolgot. Jézus feddése nem csak a tanítványokat illeti, de illet minket is; intése nem csak nekik, de nekünk is szól: „Engedjétek, jöjjenek én hozzám a kis gyermekek." Hetvényi Lajos. •C o Néhány adat a római kath, egyház dogmaiörténetéhez. Azt tapasztaljuk, hogyha a római kath. egyház a világ valamely hatalmasságával szemben áll, rendesen a dogmáival takaródzik. Nincs az a neki nem tetsző kérdés, a melyből a felső és alsó papság ne tudna dogmakérdést csinálni. Ott vannak az egyházpolitikai törvényjavaslatok, itt a Kossuth gyász, hogy egyebeket ne is említsek. Mindig „dogma" vagy legalább „disciplina", a mi őket ellenállásra készti, harezra kényszeríti. És ha a vélt vagy valóságos ellenség az elébe rakott dogmákat vagy disciplináris szabályokat nem respektálja, nem fordul vissza; akkor aztán kezdődik a harcz minden megengedett és meg nem engedett eszközzel, a mely nem egyszer nagyon is rá szorul arra, hogy a czél által megszenteltessék. A római katholikus papság Kossuthtól országszerte megtagadta a gyásznak legszokottabb kifejezés módját, a harangozást. Az egyik azzal védekezett, hogy a római kath. egyház dogmái szerint, csakis az egyedül üdvözítő egyház tagjait illeti a megszentelt harangok zúgása. A másik már nem tartja dogmának, csakis disciplináris eszköznek, hogy a hitetlenek, eretnekek, öngyilkosoktól stb. megtagadtatik a harangozás. Mi itt az igazság? Keressük csak meg. Hogy csakis katholikusnak szólhat a megszentelt harang, arról eddig az a-i római kath. plébánosnak nem volt tudomása. Mert ha tudomása lenne róla, akkor zivatarnak, förgetegnek, jégesőnek nem harangoztatna, mivel, tudomásom szerint, sem a jégeső, sem az istennyila nem tagja a római egyháznak. Legalább eddig ezekhez a dolgokhoz egyetlen egy vallásfelekezet sem formált kizárólagos jogot, és a villám sem válogatta, kakas van-e a templom tornyán avagy kereszt, evaugelikusé-e a vetés avagy katholikusé, a melyet elpusztított. Hogy a harangozás nem dogma, de még disciplináris eszköz sem, azt még jobban bizonyítja a következő eset. Pár év előtt útam b—

s községbe vitt, a melynek lakói jobbára katholikusok. Nyáron volt, reggel 4—5 órakor harangzúgás vert fel álmomból. S reggel kérdezosködésemre, hogy miért szólt a harang oly korán, a legnagyobb meglepetésemre azt a választ nyertem: „trágyadombra harangoztak". További kérdésemre elmondta az atyafi, hogy a plébános úrnak a trágyáját hordják ki máma, s itt az a szokás, hogy a híveket a rétre, az aratásra harangozással hívják egybe. E szép szokást nem tartom ugyan utánzásra méltó példának, de a hol ilyeneket látok, ott ne beszéljenek nekem a harangok profanálásáról, ha azokat Kossuth temetésére megkondítják. Még egyet. D—1 községben evangelikus és római vallásúak vegyesen laknak, mindkét egyháznak van saját külön harangja. Ha azonban tehetősebb ember hal el akár az egyik, akár a másik részről,