Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - Egyetemi ifjúságunk és a vallás (Farkas Gejza)

Tizenegyedik évfolyam. 36. szám. Pozsony, 1891 évi Szeptember 9-én. EVANGELIKUS EGYHÁZ es ISKOLA. Előfizetési ár: Egész évre . . . 12 kn félévre .... <> ,, negyedévre ... 3 „ Egy szám ára: 24 flr. y\A EGJELEN HETENKÉNT EGYSZER. Szerkesztő- s kiadó hivatal : Pozsony, Konventutcza 6 sz. a. Felelős szerkesztő s kiadó : TRSZTYÉNSZKY FERENCZ. Hirdetés ára: Négyhasábos petit sorként egyszer közölve 14 flr. többször közölve 10 flr. Bélyegdij : külön 60 flr. Tartalom: Egyetemi ifiuságunk s a vallás. (Farkas Gejza.) — A kultuszminiszternek 297Î5/1893. számú rendelete. VI. (Ivund Samu.) keverjük a politikát egyházi lapjainkba ! (Hegyaljai.) — Belföld. — Vegyesek. — Pályázatok. - Ne Egyetemi ifjúságiink s a vallás. Érettnek nyilvánított ifjúságiink hát lerázta az iskola porát lábairól, s ezzel együtt az utolsó maradványát a fegyelemnek, a melynek ránézve, lia nem is nyomasztó, de feszélyező voltát nyögte nyolcz esztendőn át. Most ágy érzi magát mint a fogoly, kinek a fogház ajtaja megnyilott, miut a madár, a mely kalitkájától kiszabadult. Most lélekzik fel igazán, most érzi az édességét, annak a sokszor magasztalt, szabadságnak. Hogy is ne? Nincsen pedellus, carcer s ebez hasonló kiskorú diákok gymnasista ,,fiak" rémítésére kieszelt rémséges históriák. A per „maga" vagy „amice" megszólítás sértés számba megy : az „egyetemi polgár" valami ideális a „spieszbürger" felett magasan kiemelkedő sokat jelentő czím, a kiből még miniszter is lehet s a jó egyetemi tanár urak, hogy a jövőbeli miniszternek a kegyeit maguk számára már jókor lefoglalják, ime meg-„urazzák" s lia épen ennek az úrnak tetszik a tanár úrral beszélni, hát szépszerével leültetik s úgy néznek vele szembe mint magához hasonlóval. Órarend — censura mind semmi többé, eltörpülnek s lassanként elenyésznek a feledés homályában. Csoda-e, hogy ily fegyelem, — hogy ne mondjuk fékevesztett, uri elemek a fegyelemnek azt a csekély mértékét, is, a melyet még a vallás gymnasista korukban felettük gyakorott, mihamarább lerázzák magukról. A maturus liomo-ra nézve a vallás megszűnt talán örökre obligát tárgy lenni. A pap beláthatatlan mélységben lebeg az egyetemi polgár magaslatai alatt, templom, prédikáczió, szentírás lassan már csak biliből ismeretesek előtte. Sőt a vallás és ifjúság közötti kötelékek szálai már alább kezdenek szakadozni, akkor mikor az ifjú megtudja, hogy a vallásból érettségit tulajdonképen tenni nem kell, pedig azt megtudja sokszor már az ötödik osztályban. Akkor aztán visszatekintvén az elmúlt években a vallásra fordított szorgalmára, azt kérdezi : minek is volt tulajdonképen a vallástanulás? S nem egy nagy kegyességnek tartja részéről, ha egy „kielégítőre" való igyekezetet fejlett ki a vallástannal szemben. Nem is az fáj az embernek, hogy a studio a papot fitymálja, megteszik ezt nálánál sokkal okosabb emberek is, az úr alázatos szolgája nyugodt megadásából viseli a világ kicsinylését vagy megvetését. Hanem fáj az embernek szive azért a sok szép ifjú életért, a kik kilépve az életnek ingatag mezejére, magukat önállósággal ámítva sokszor posványos helyekre jutnak, eltérnek az erénytől s a kegyességet, vallást semmibe sem véve — vallástalanokká lesznek s gyakran feltartóztatbatlanul, homlokegyenest a veszedelembe rohannak, melybe sokan korán belevesznek ; mások ugyan később kiocsudnak, de a jellemükön, tisztaságukon s lelki nyugalmukon ejtett csorbát kiköszörülni többé egy hosszú életen át sem képesek. Sokszor és sokat tépelődtem egyetemi s általában a középiskolákból kikerült itjuságunk mostoha sorsa felett — a vallás dolgában. Mert nevessenek bár ki, de én azt látom s azt állítom, hogy nincsen mostohább gyermeke evang. egyházunknak, mint a felső iskolák növendékei. Ezek a mi árváink a szó szoros értelmében. Egy falusi libapásztor, bojtárgyerek, csizmadia inas lelke üdve felett ott őrködik az édes anya aggódó szemével az egyház — a lelkipásztori gondviselés s ha máskor nem, egy-egy katechisatio alkalmával mégis észreveszi ő is, hogy vele is valaki törődik, de az egyetemi polgárral ki törődnék. „Aetatem habet." Ján. IX. 23. Elég ideje vagyon, fogják tán mondani. Azonban ez az állítólag „érett kor" a legveszedelmesebb, ez az, a melyben leginkább lenne az erkölcsi felügyeletre, fegyelemre, lelki gondozásra szükség, sokkal inkább mint egy normalista gyermeknek, mert itt már az ösztönök, a vágyak kifejlődtek, nagyra nőttek s a kísértés, a csábítás a legnagyobb. Az egyház a főiskolai növendékeket egyszerűen