Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - Evang. ker. anyaszentegyház és a középiskola

mértékben veszik igénybe ! Mikor aztán az a lelkész, vagy tanító kopogtat az ajtókon s kér egy kis könyöradományt a gyámintézet, szegény iskolás gyermekek, templomrenoválás, toronyépítés, orgonaszerzés, iskola-alap vagy sok más egyebek javára s czéljára, akkor kénytelen itt-ott azt hallani, vagy legalább észrevenni: „ej, hát már soli'se lesz vége az örökös koldulásnak ?" Az ám, mert a türelmet és áldozatkészséget elég próbára tette már az a, b, c, x., y—i supplikáns! Valóban senki sem veheti rossz néven, ha kellemetlenül érintenek azok a csipős kérdések és megjegyzések, melyek pl. a mi kis városkánk túlnyomóan r. kath. lakosai részéről felhangzanak, midőn évről-évre két pénzintézetünk évi számadásában mindenkor megújul ez a tétel: „lutheránus kéregető diákoknak ennyi meg ennyi!" Hja, szegények vagyunk! Igaz! De akkor meg ne engedjünk meg magunknak olyan drága luxust, a mely nem szegénynek való, a mely erőinket felülmúlja! De tekintsük a dolgot más szempontból is ! Középiskoláink lelkes védői és barátjai ! Méltóztassanak azt az egyet megengedni, hogy az evangélikus egyháznak utoljára is legfőbb feladata a hivők nagy seregének lelki javát munkálni! Teszi ezt a kicsinyeknél tanítói, a nagyoknál lelkészei által! Nem szent kötelessége akkor, melylyel Istennek és egyháza tagjainak tartozik, szolgáinak alapos és minden tekintetben kielégítő kiképeztetéséről gondoskodni? Ugy látszik, magyarhoni evang. egyházunknak ez legutolsó gondjai közé tartozik ! Beszéljenek a számok! Egyik tekintélyes egyházkerületünk mult évi jegyzőkönyve 45, szóval negyvenöt pontban foglalkozik a középiskolákkal, tanítóképző intézetével 6 pontban, theologiájával 4 pontban! Ez természetes! Mert a magas kormány azzal, hogy mi tanítóinkat és papjainkat hol, hogyan és miből neveljük, édes keveset törődik ; ez a mi gondunk ! Igen, a mienk, de hát akkor legyen is az! Ugyanazon egyházkerület főiskolájának fenntartására 8338 frtot, tápintézeti pénztára javára 1440 frtot vet ki az egyes gyülekezetekre, évi kiadása (tápintézettel együtt) 49,907 frt. Evvel szemben 8750 frtot költ tanítóképző intézetére, a theológiának, az evang. lelkész-képző intézetnek pedig az államsegélyből elcsípett 1200 frtnyi alamizsnát vet oda: nesze, éljetek a hogy tudtok, ha nem tudtok, én arról sem tehetek, mert nekem 55,000 frt kell középiskolám építésére s ez — mindenki be fogja látni! — reám nézve mindenesetre sokkal fontosabb dolog, sokkal nagyobb érdek, sokkal életbevágóbb kérdés mint az, hogy vannak-e s kik nyájam vezetői! Persze, az a theologus már érett, okos fiatal ember s azért azt mondjuk néki: ne nézz egyébre, csak tudj — lelkesedni, ez a fő! Igen ám, de — könyörgöm — hol vegye a lelkesedést? Melyik önérzetes fiatal ember fogja magát maholnap arra a pályára szánni, melyen az, ki kenyerét adja, mindennel, csak vele nem törődik! Ha a mi' theologusaink (tudom, nem mindenütt van így!) egyik napról a másikra nem tudják egész biztosan, hogy a holnapi collégiumot hol fogja olvasni a tanár úr; ha a leczke- és terem-rend megtartásához valóságos művészet s legalább egy évi praxis kell ; ha az a theologus úton-útfélen tapasztalja : „nincsen számodra hely — te csak tűrve vagy!" — akkor ne csodálkozzunk a kedvetlenség felett ! Ma itt van a miniszteri biztos, kijelenti, hogy ez meg az az osztály nedves, sötét, szük, egészségtelen, szóval tanteremnek nem alkalmas, akkor — oda quártélyozzuk a theologiát! Már kérem, jó kis adag „lelkesedést" kívánunk attól a fiatal embertől, ha azt akarjuk, hogy csupa lelkesedésből ne vegye észre, miként előadás közben nagy lelki nyugalommal rágódik a csizmája talpán — egy éhes egér ! No hát persze most már változott, sokban javult is nagyot a helyzet s az 1200 frtnyi államsegélyből dőzsölhetünk kényünkkedvünk szerint ! S mit szóljunk annak a theologiai professornak helyzetéhez, kinek — a tanári személyzet csekély s az órák óriási száma mellett — a maga akad. felolvasásaihoz való előkészületre éppen annyi fizikai ideje jut, mint a középiskolai tauárnak ahhoz, hogy a „mensa, rnensae" ről, a „vasnak hasznáról" vagy „a viziló vastag bőréről s egyéb jellemző sajátságairól" praelegálhasson ! Annyi bizonyos, hogy ha egyházunk a gyülekezetek vezetőinek nevelési intézeteiről másként nem akar, nem bir, nem fog gondoskodni, akkor éppenséggel ne csodálkozzunk a felett, ha maholnap úgy kell fogni embereket, kik ezen intézetekben tanítsanak és tanuljanak „lelkesedni!" Hivatásának magaslatán áll-e igazán magyarhoni evang. ker. anyaszentegyházunk, midőn igazi létérdekét szem elől téveszti? Minden jel arra mutat, hogy az újonnan reánk virradt 1893. esztendő nehéz napokat fog egyházunkra hozni! Ha a tervbe vett polg. házassági, polg. anyakönyvezési törvényjavaslat csakugyan törvény nyé lesz, ha a szülők nem kötelesek többé gyermekeiket a keresztelő-kőhöz hozni, a jegyespár nem tartozik többé oltár elé állani, vájjon középiskoláink fogják az elszéledő nyájat összetartani, egyházunkat a ragadozó farkastól megmenteni? Nem-e inkább minden tekintetben jól képzett, igazáu lelkes s helyöket megálló papjaink s tanítóink, mely előbbiek közül manapság akárhányra 2—15,000 hivő lélek gondozása van bizva ! Vagy tán komoly és lelkiismeretes pastorizálást ily hajmeresztő számnál lehetségesnek tart valaki? Ha erről egyáltalán szó lehetne, m a még előbb lehetne róla szó ! Ma az a távoleső filiabeli, sőt diasporabeli hivem is (a betegeket kivéve !) télen-nyáron egyaránt egyenesen reá van utalva, hogy hozzám jöjjön, de eljő az idő s immár itt lenni látszik, a mikor — majdnem minden esetben — nekem kell ő utánna mennem, nekem kell őt felkeresnem, megkeresnem, a mi elveszett vala ! Ha nem tartotta evang. egyházunk lelkiismeretbeli dolognak eddig, egy a 2000 lelket meghaladó gyülekezetnek vezetését egyetlen egy lelkésznek gyenge vállaira rakni, gondjaira bizni, talán a