Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - A theol. akadémia 1893/4. tanévét megnyitó igazgatói beszéd

rületünk terén a nemzetieskedők által feldúlt egyháznak szolgálatába kivánnak Önök kedves ifjú barátaim lépni s e szolgálatra előkészülnek egy oly intézeten, melyet egyetemes egyházunk egyik kerülete hazafiatlankodás miatt elitéi, másik kerülete pedig hazafiaskodás miatt bevádol. Hogy ily ellentétes megítéltetés szülője csak is a tényleges viszonyokat elhomályosító s a küzdelem hevéből megmagyarázható szenvedély lehet: ez épen oly világos, mint az, hogy Önök elhatározását s ebből folyó küzdelmüket csak is akkor kisérheti Istennek áldása, ha elhatározásuk higgadt megfontolásnak s igaz hivatásukért való lelkesülésüknek eredménye ; ha tudják azt, hogy hivatásukért való lelkesülésök erejében ki ellen s miért kell küzdeniök. Ha pedig Önök részéről, kedves ifjú pályatársaim mint ezt szeretnők feltételezni : ugy viszont Önök annyival is inkább fel vannak jogosítva részünkről mint Önök vezérei részéről nevezetesen jelen viszonyok közt, midőn akadémiánk ily kettős ezért is kétes megvilágításba helyeztetett, elvárni azt, hogy mi is szent hivatásunk teljes tudatában s azért való lelkesülésünkben határozottan és világosan megjelöljük az ellenséget, a ki ellen mint oly benső ellenség ellen akadémiánk ép ugy mint Önök is hivatva vannak küzdeni. Ezért e tanév megnyitása alkalmából, a midőn szent hivatásuknak, de egyszersmind oly nehéz hivatásuknak képét feltárni igyekeztem nem térhetek ki éppen ezen évben azon feladatom elől, hogy ez irányban is az ecclelesia militans képét ki ne egészítsem. Távol legyen azonban tőlem az, hogy ezen előterjesztésemnél megfeledkezzek azon helyről, a melyen állok. Theol. akadémiánk a tudománynak szentelt csarnok, a mely az igazság által is a béke evangéliumát szolgálja. Leplezetlenül a felismert igazság professio alakjában nyerjen kifejezést, de ezen előterjesztésnek végső czélja mindig a béke legyeD. Igenis a béke, de az igaz béke. Nincs igaz béke ott, a hol az ellentéteket csak eltompítjuk, a hol nem akarjuk látni azt, a mi létezik. Krisztus a béke fejedelme fegyvert hozott avégett, hogy béke létesüljön. E fegyver nem a testnek fegyvere, nem küzdünk test és vér ellen, hanem a szellem erejében szellemek ellen. E szellemeket, ezen egyetemes egyházunkkal és így akadémiánkkal szemben ellenséges szellemirányzatot kivánom Önök előtt bemutatni, hogy Önök itt is, de nevezetesen a nyilvános életbe vezérekként kilépve ez ellen küzdjenek és e küzdelem útján is egyházunk igaz békéje helyreállításában közreműködhessenek. Theol. akadémiánk ép oly kevéssé, mint egyet, egyházunk soha sem küzdött a nemzetiségek ellen, soha sem fordult a népnek anyanyelve ellen. A protestantismus saját alapelve, az egyéniség elve ellen küzdene, ha ezt tenné. A renaissance által és ez uton a protestáns vallásban is érvényre emelt egyéniség elve ugyanis egyenesen megköveteli épen úgy az egyes, valamint erkölcsi személyek egyéniségének respectálását. Már pedig semmiben sem nyer ezen egyéniség oly közvetlen és hű kifejezést, mint magában a nyelvben. Innen érthető az, hogy a protestáns vallás istentiszteleti nyelve mindig a nép nyelve volt. Elő bitet kívánunk, azért is élő nyelvet; a hitnél a közvetlenséget, a személyiséget közvetlenül átható s azt közvetlenül is kifejező közeget hangsúlyozzuk : azért is anyanyelvet. Akadémiánk épen egyetemes egyházunk intézkedése alapján ezért is a lelkészképzésnél mindig nagy gondot fordított arra, hogy a nép közé kilépő s Isten igéjét hirdető lelkészei a hazánkban divó nyelveket valóban el is sajátítsák. A nemzetiségekkel, az anyanyelvvel szemben egyetemes egyházunk által mindig elfoglalt ezen jóakaratú álláspont, az igaz culturállamnak valódi érdekeivel sincs összeütközésben ; sőt ellenkezőleg : tekintve arra, hogy a culturállam eszméje szintén az egyéniség elvének az állam terén való érvényesülése ezen nemzeti egyéniségek hivatvák arra, hogy a társadalmat és államot igaz szervezetté, tehát egyéniségek egységévé alakítsák. Minél egyformább valamely szervezet, annál alantabb fokozaton áll; s minél inkább érvényesülhet a szervezet egységének keretén belül a legnagyobb változatosságú egyéni erő, annál tökéletesebb a szervezet is. A baj tehát sem egyházi, sem pedig állami szempontból nem rejlik a nemzetiségek, a különböző anyanyelvek tényében. A baj csakis akkor kezdődik, a mikor ezen egyéniségek az egyháznak és az államnak azon szellemétől nincsenek egységesen áthatva; a mely szellem az egyházat egy bizonyos ország egyházává, a nemzetiséget egy bizonyos állam alkotó elemévé teszi. Ág. h. ev. egyházunk magyarhonivá pedig az által válik, hogy azt minden izében a magyar n e mzeti szellem hatja át s a nemzetiségek hazánkban is csak annyiban jogosultak, amennyiben ezek ugyanezen szellem, a magyar nemzeti szellem által tartatnak egybe. Ezen egység nélkül az ily egyéniségek kifejlődése nem egyéb, mint a desorganisatio művének létesülése, a culturállamnak felbontása, a mely processus ellen az önfenntartás érdekében kénytelen épen ügy a nemzeti szellem egysége alapján mint külön létező prot. egyház, valamint az állam is legerélyesebben intézkedni. Igen téves azon nézet, hogy az egyház keretén belül érvényesülő nem nemzetiségi, hanem a nemzeti szellemtől elpártolt nemzetieskedő irányzat csak politikai, állami szempont alatt jöhetne megítélés alá; ellenkezőleg, a mily veszélyes állami szempontból, épen oly veszélyes az egyházi szempontból is. Mert a mint egyrészt az állameszme ellenében, tehát a nemzeti szellemtől egybetartott állam léte ellen tör, úgy másrészt megsemmisíti az egyháznak is azon jog- és létalapját, a melyre a mi egyházunk szemben más országok egyházával mint magyarhoni ág. h. ev. egyház helyezkedett s szervezkedett. Ily megvilágosítás mellett egészen következetes s igazán egyházi intézkedés volt az, midőn egyetemes egyházunk az ily nemzetieskedő irányzatban kánoni vétséget látott.