Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Irodalom - Vázlatok Izrael történetéből (Pukánszky Béla)

121 ugyan sokszor viselik apáik bűnének következményeit, vagy, ha ugy akarjuk magunkat kifejezni, megbüntettetnek apáik bűnéért. De ez utóbbi kifejezés csak sajátlan értelemben vehető; a mennyiben a büntetés az elkövetett bűnnek beszámítását jelenti, egyedül a bűnösre súlyosul, s nem utódaira ; ezek csupán a bűnnek szomorú következményeit viselik, melyek azonban rájuk nézve sajátképi értelemben már nem büntetés. Ez azonban Exodus és Numeri imént idézett helyein nincs tekintetbe véve, a második parancsban sem; és pedig épen azért nincs, mert az izraeli igazságszolgáltatás a bűnösnek rendszerint gyermekeit is büntette, s ekként igen természetesnek találták, hogy az igazságos isten épen úgy cselekszik. Midőn a műveltség növekedtével Izrael erkölcsei kevésbbé nyersek s embertelenek lőnek, lassankint az a meggyőződés vert gyökeret, hogy azon szabály, mely addig az igazságszolgáltatásban irányadóul szolgált, az igazságossággal ép úgy ellentétben van mint a humanismussal. Mikor terjedt el az a meggyőződés, azt nem tudjuk, de bizonyos, hogy a Deuteronomium szerzője már magáénak vallotta s a maga törvényében kifejezésre juttatta azt. Még emlékezetünkben vannak nem régen idézett szavai (24, 16). Nem fölötte nevezetes-e, hogy ez az író isten igazságosságára vonatkozólag más nézetet vall, mint a régebbi próféták? S nem következik-e ebből megczáfolhatlanul, hogy az ember a maga istenét a régi Izraelben is a saját hasonlatosságára képzelte. Ezen tényt minden kétségen kívülivé teszik azon nevezetes szavak, a melyek Deut. 7, 9, 10 vannak megőrizve. E két vers utánzása Ex. 84, 7 és Num. 14, 18-nak : de a helyett, a mi itt az apák bűnének megbüntetéséről van mondva, amott ezen ünnepélyes kijelentést találjuk : az Ur megfizet kinekkinek azok közül, a kik őt gyűlölik, saját személye szerint, elrontván őt, nem fogja gyűlölőjének elengedni, saját személyében fizet meg neki. Az utódokon is végrehajtandó büntetésről nincs szó, s nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a Deuteronomium szerzője ez újabbi kor képzeteit isten igazságosságáról már nem teheti egészen magáévá, s ahol saját személyes meggyőződését fejezi ki, ott hallgatással mellőzi amazokat. Azért nem is csodálkozunk azon, hogy Jeremiás és Ezékiel, kik a Deuteronomiumot mindketten ismerték és szorgalmasan használták, e tekintetben is rokonképzeteket fejeznek ki. Míg az első azon ígéretre szorítkozik (Jer. 31, 29. 30), hogy a jövőben ezen példabeszéd : „az atyák ettek egrest és a fiaknak fogai vástak meg tőle" — nem fog érvényben maradni, Ezékiel annak igazságát már a jelenre nézve is kétségbe vonja. (Ez. 18, v. Ö. 14, 12—23). Kiindulva az akkor általánosan elfogadott képzetekből az emberi igazságosságról, tagadja az apa erényének vagy bűnének beszámítását a fiúnál, és pedig sokszor oly erős kifejezésekkel, mintha a szülők és gyermekek sorsa közötti természetes, isten által rendelt összefüggést nem látná. Hogyan egyeztette össze ezen felfogását Ex. 20, 5-tel, azt a próféta nem mondja s azért nem is tudjuk. A próféta „a szellem férfia" (Hos. 9, 7) s nem áll a betű uralma alatt. Szabadon hirdeti a vallási igazságot, a mint látja azt; istennek benne tanúskodó szelleme által fölül emelve érzi magát minden külső tekintélyen. Sőt nem volna nehéz a próféták irataiból számos oly nyilatkozatot összeszedni, mely a törvény rendeleteinek betűjével bajosan vagy egyáltalában nem fér össze. De ideje, hogy ezen hosszú kitérés után visszatérjünk sajátképi tárgyunkhoz. Hiszem, hogy az előző vizsgálat a tárgyalt elbeszélésnek általunk ajánlott felfogása ellen számos ellenvetést eloszlatott. Dávid korában, sőt sokáig ő utána teljességgel semmi különös nincs abban, hogy a pap vagy próféta, a kihez Dávid fordult, azt mondja: Saulra vérbűn súlyosodik. Ép oly kevéssé csudálkozhatunk azon, hogy Dávid e kijelentést isteni szózatnak ismeri el és a szerint cselekszik. Igen természetesnek kell tekintenünk, hogy maga a történetíró sem talál benne semmi megbotránkoztatót : ő még állott azon állásponton, a melyet a Deuteronomium szerzője és Ezékiel elfoglalt. A történet fonalát mo3t ismét fölveszszük. Midőn a gibeoniak a vérboszút Saul utódain végrehajtották, akkor épen az árpaaratás kezdődött, mely április hónapba esik. A megfeszítettek holttesteit megint ellentétben a későbbi törvénynyel Deut. 21, 22. 23 — nem vették le a fáról s nem temették el, hanem függve hagyták, hogy a ragadozó madaraknak s vadállatoknak étkül szolgáljanak. Tudjuk, mily nagy súlyt fektetett az izraelita a tisztességes eltemetésre. Midőn a silói Ahia Jerobeam ellen fordult, fenyegetései között az utolsó s nem a legkisebb ez volt : „valaki Jerobeam nemzetségéből a városban meghal, a kutyák fogják azt széttépni, s a ki a mezőn megbal, a ragadozó madarak fogják azt megenni" (1 Kir. 14, 11). Az a gondolat, hogy az ő ártatlan fiait is ez a sors fogja érni, Rizpára, e szerencsétlenek kettejének anyjára elviselhetlen volt. A gyászruhát, a melybe gyermekei sorsának kihirdetése óta burkolva volt, kiterjesztette a halmon, a hol a keresztfák fel voltak állítva; ott leült s éjjel nappal őrködött fiainak holttesténél, hogy megoltalmazza őket a ragadozó állatoktól. Négy hónapnál tovább, az őszi esők kezdetéig szeptemberben vagy októberben — kitartott fáradságos és veszélyes feladatában — talán a szomszédos Gibeának, Saul korábbi lakhelyének lakói által támogatott oly hűséggel és álhatatossággal, a minőre egyedül az anyai szeretet képesít. Végre gondjait jutalmazva látta. Midőn Dávidnak megjelentették, hogy Rizpa mit tett, eszébe jutott, hogy ideje a büntetésnek véget vetni. Összegyűjtötte Saul és Jonathan csontjait, melyeket a gileadi Jabes lakói (v. ö. 1 Sam. 11) a filiszteusoktól ellopták és ideiglenesen eltemettek, s eltemette azokat a megfeszítettek csontjaival Saul családi sírjába Selaban Benjamin területén. Bizonyára csekély vigasztalás a vérző anyai szívnek, de mégis vigasztalás, hogy nem hiában őrködött fiainak holtteste előtt, a kinek életét nem tudta megmenteni. Habár haláluk a gonosztevőnek halála volt is, temetésük megpecsélte ártatlanságukat. Azon közben az őszi eső bőségesen omlott alá, és a földmíves midőn a magot a puhára megitatott szántóföldön elhintette, remélhette, hogy a jövő évi aratás szorgalmát megkoszorúzza s az uralkodó ínségnek véget vet. A nép, s első sorban a gibeoniak ebben annak bizonyítékát látták, hogy istennek haragja el van hárítva azon áldozattal, a mely Saulnak és házának bűnét kiengesztelte. A történetíró is ezen föltevésből indul ki, midőn elbeszélését a következő szavakkal fejezi be; s azután kiengesztelődött Jahve az országgal. Ha a mi felfogásunk az egész ese-