Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - Egyéniség, módszer a tanításban (Markusovszky Sámuel)

11! gatja", vajmi kevéssé képes meggyőzni ezen tárgy fontos voltáról a tanításban. Épen azért nagy része, midőn már működési tért találnak, a paedagogiával rendszerint többé nem törődik, hanem tanítása eljárásában egyéni nézete és belátása a döntő, úgy hogy teljesen aláírhatjuk Ziller eme szavait : „a kik legkevésbbé törődnek neveléstannal, azok a gymnasiumi tanárok." Tanárképzésünk azonban nemcsak nálunk ilyen hiányos, hanem a műveltnek nevezett külföldön is, sőt azt állíthatjuk, hogy tanáraink kiképzése a tanmódszer elsajátítása dolgában is nálunk jóval több történik mint másutt. De hát miért nem méltatják kellőleg a tanárképzésnél a módszeres tanításban való kiképzést, ha ez az oktatásnak az esseutiája? Azért mert sok paedagogus perhorreszkál minden tanítási módszert, úgy vélekedvén, hogy azt egészen egyéni belátására kell bízni a tanárnak, hogy minő módszert lát jónak követni tanításában. Minden tanárnak, így mondják, meg van a saját egyéni módszere, melyet ő maga alkot meg magának és mely ő benne megtestesül, minden egyéb objektiv alapon nyugvó módszer szükségtelen, sőt a tanítás valóságos nyűge. Nem tagadhatni, hogy vannak oly szerencsés temperamentummal biró tanárok, kik helyes érzékkel, finom tapintattal maguktól is rájönnek a helyes útra, melyet a tanításban követni kell. Azonban ily szerenesés természeti adománynyal biró tanárok felette ritkák. Sokkal gyakoribbak azonban és majdnem mindennapiak azon esetek, midőn a tanár a didaktikai módszerben való tájékozatlansága miatt a tananyagot sem kellőleg feldolgozni, sem a tanulókkal megkedveltetni nem tudja. Az ilyen aztán száz meg száz kísérletet tesz a tanulókon, ezeknek nem csekély kárával, míg végre is beleúnva a sikertelen kísérletezésbe napszámos közönyösséggel, egykedvűen teljesíti napi dolgát. Középiskolai oktatásunk sikertelenségét két uralkodó paedagogiai nézet istápolja és táplálja, melyeknek azonban mindenike, mint látni fogjuk, már alap jában téves és elvetni való. Az egyik nézet az, hogy a tanításban talajdonképeni objektiv módszerre szükség nincs, a mit általában tanítási módszer alatt érteni kell, az semmi egyéb, mint a tanító egyéniségének folyománya, a minthogy egyéb nem is lehet, ha a tanítás természetes akar lenni. A másik nézet megint oda concludál, hogy a tananyaggal együtt meg van adva a módszere is, melyet a tanításban a tantárgy természetéből folyólag követni kell, más különös módszer szükségtelen és felesleges. Vizsgáljuk meg közelebbről e két nézetet. Ha igaz volna csakugyan az első nézet, hogy t. i. a tanítási módszer az egyéniség kifolyása — a ki tudománynyal bir, az a tanítás adományával is bir — ez esetben az egész oktatás nem czéltudatos összhangzó munkásság, hanem az egyéni belátás és önkény határtalau kapkodásainak ténykedése volna. Ha minden tanárnak csak egyéni tanmódszerrel kellene birnia, akkor tiz tanár, kik egy tanintézetnél működnek, tiz különböző tanmódszer szerint járna el, melyek egyike sem törődnék a másikkal és a tanulók, kik ezen methodusok (!) szerint taníttatnának, tizféleképen ránczigáltatnának ide s tova. Fájdalom, ilyen eljárást a valóságban csakugyan láthatni. Nagy csoda, hogy a tanulók ilyen procedura mellett szellemileg teljesen el nem pusztulnak. Azonban az emberi szellem kimondhatatlanul hajlékony és ragékony, talán épen ezen tulajdonságába bizva, követnek el ellene a tanításban oly sok hibát és botlást. Hiszen az experimentumok, melyeket rajta az egyéni módszert kereső paedagogus tett, ha ártottak is néhanéha, de ezektől még senki sem halt meg. És vájjon mit mondanánk ahhoz, ha a kezdő orvos követve a kezdő tanár példáját, betegei gyógyításánál egyéni módszer után kutatna; bizonyára megjárná, mert az emberek nem engedik át magukat experimentumoknak, melyek az életbe is kerülhetnének. Az orvosi tudománynak — az orvos személyiségétől független — objektiv érvényű alapelvei vannak, melyeknek mellőzése mindenkor súlyos következményekkel jár, szintúgy a szellemi világban is vannak általános érvényességű határozott princípiumok, melyek a tanár személyiségével nem függnek össze, de mert az emberi természetben gyökereznek, a legzseniálisabb egyéniségnek is kell, hogy magát alájuk vesse. Valamint a chemia és physika a természet törvényeibe behatolni iparkodik, hogy ezek ismerete és alkalmazása által az emberiség jólétét és fejlődését előmozdítsa : épen úgy a paedagogia és didaktika az emberi szellem törvényeinek megismerésére törekszik, hogy megtalálhassa azt a törvényt és elvet, melylyel a fejledező szellemre jótékonyan hatni és ennek kiképzését helyes irányba terelni képes legyen. A nevelő-oktatónak tehát nagyon alaposan kell ismernie azon feltételeket, melyek szerint a szellem fejlődik, hogy eltalálhassa a kellő módot, a mely szerint a tananyagot úgy közölhesse, hogy azt a fiatal lélek be is fogadhassa. Az orvostól máirégi idő óta megkivánja a tudomány, hogy gyógyítási eljárását a beteg egyéni természetéhez alkalmazza : a középiskolai tanárral szemben még nem vagyunk ilyen követelőzők. Vele beérjük, ha szaktárgyát alaposan érti ; hogy mik épen fogja ezt középiskolai tanítványaival megértetni és elsajátíttatni: az egészen reá van bízva, mert hiszen a módszert kiki saját ízlése és tapasztalása szerint maga csinálja meg magának. Hogy kiváló szellemi tehetségek a helyes utat maguktól is megtalálhatják, azt már említettük, sokan azonban a maguk módszerét a használatban lévő tankönyv betűiben vélik megtalálni, melyet egyszerűen paragrapliusról-paragraphusra kijelölnek a megtanulásra, maguk pedig a kijelölt paragraphusok tárgyát egy nagyobb kézikönyvből megtanulják és ezt az órán elmagyarázzák. Ilyen tanítást a tanuló nyomasztó tehernek tekint, melyet elvisel ugyan, mert kénytelen vele, de a melyet örömmel ráz le magáról, mihelyt megjő az ideje. Innen van, hogy sok oktatónak a tanítása nem szül kellő eredményt, mit rendszerént a tanulók tehetségtelenségének, vagy a hiányos házi felügyelésnek és