Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - Az év végén (Farkas Géza)

I 447 esztendő. A vallásegyenlőség nagy elvi kérdését óhajtották a cátói jellemű Irányi Dániellel élén lelkes honfiak, képviselők megtestesítve látni. — Miért is ne lenne már egyszer igazság, miért ne lehetne nekünk is oly mértékkel mérni mint a hatalmas, s elbizakodottságában hatalmaskodó róm. kath. egyháznak ? A róm. kath. egyház nagy arrogantiával múltjára hivatkozik. Azt mondja, a katholikus egyház alkotta az államot — de hát nem ott voltak-e a mi őseink is a harczolók sorai között, nem a mi apáink vérével is van-e ez a föld megszentelve ? S váljon jogosíthat-e valakit az avitás a nemzet testében — másnak sérelme nélkül — bizonyos előjogok élvezetére? Vagv ha van joga a róm. katholicismusnak múltjára értsd régiségére hivatkozni, miért ne hivatkozhatnánk mi is negyedfél száz éves multunkra. Negyedfél száz év magában véve nem sok, elég kevés arra nézve, hogy a katholicismus részéről az akkor keletkezett vallást még mindig újnak, jöve vénynek, türtnek tekintse; azonban a mint a jelek mutatják éppen elég arra, hogy a józan gondolkozású magyar nép az ujjal is megbarátkozzék s ha ahhoz ma is sok világi oknál fogva nem is csatlakozik, — azt legalább megszokja. De semmivel sem kevesebb, mint az az öt század, a minek többletével a r. katholicismus dicsekszik. — Eveink száma ma még úgy vizonylik egymáshoz, mit 9 : 3V

9; de már két száz év múlva a viszony olyan lesz mint 10 : 5, s minél tovább, annál inkább fog fogyni ez a különbség mig végre az 5000-ik évben 4 : 3*5, a 10,000 évben mint 9 : 8 5. De nem folytatom a számítást — a kinek kedve van egy kis fáradsággal, kiszámíthatja, hogy lesz, mint lesz a 20,000 ik év végén ; nem folytatom, nehogy gyerekesnek látszassam, ámbár részemről a dolgot igen komolyan veszem ; de nem folytatom pedig főkép azért, mert azt hiszem, hogy akkor, a mikor a tizezerekbe bele jövünk, egyikünk már nem fog existálni, az pedig a ki nem fog existálni — már csak a természet törvényének követelménye szerint is — nem a protestantismus lesz. De mi nem hivatkozunk avitásunkra, mert az avitás sokszor egyet jelent a magyar avassal; hanem hivatkozunk azokra a szolgálatokra, melyeket jó és rosz időkben a hazának, a közmivelődésnek tettünk. Ez a mi nemes levelünk, a melyre nagyobb joggal hivatkozhatunk, mint keresztény érzület hiányában szenvedő pápák gyűlöletet lehellő paksamétáira. Azonban természetesen az egyenlőség elismerése az állam részéről ma még oly áldozattal járna, a melyet r. kath. atyánkfiai kancsal szemmel néznének — s ez és semmi más oka annak, hogy a várakozás — várakozásnak marad. Kétség kivül igen érdekes tusa volt, melyet a kormány és az országgyűlés mondhatni pártkülömbség nélkül vivott a reactionárius r. kath. klérus és főrendiek ellen. A szabadelvű irány lépésről lépésre tért foglalt — elméletben. Először csak a részleges polg. anyakönyvekről volt szó, a clerus neki rontott a 68-iki 53-ik törvénynek, a kormány engedett, de éppen a klérus által hangoztatott lelkiismereti szabadság szempontjából a polgári házassággal szorította sarokba a klérust — a mely most ugy akar a kelepczéből, melyet maga állított magának szabadulni, hogy izgatni kezd a polg. házasság ellen. A székesfehérvári püspök pásztorlevélben hagyta meg papságának, hogy a karácsonyi szt. ünnepek alatt húzzák meg a vészharangot, s a Krisztus születéséből fakadó üdv helyett a torzsalkodás magvát hintegessék a jámbor hivők szivébe ; a pozsonyi franciskánusok be sem várták feljebbvalóik meghagyását — felszólítás nélkül hasonlót cselekesznek. Mi lesz a harcz fejleménye — erre is csak várnunk kell. Meddő azonban épenséggel nem volt az esztendő. Nem főkép ha befelé fordítjuk tekintetünket. Hisz' ez év volt zsinati évünk ; még pedig elmondhatjuk, hogy a zsolnai zsinat óta, ilyen zsinatunk nem volt. Sok üdvöset alkotott, — elméletben, a kivitelre azonban legalább egyelőre várnunk kell, hisz még a zsinati törvények sincsenek a felség jóváhagyásával sanctionálva — erre is várnunk kell. S aztán — talán még soká várnunk arra, mig az uj törvények az egyházban meggyökeredznek, s az egyház minden rétegét áthatják. Zsinatunk határozatai ugy hiszem egyházunk minden rétegében anynyira ismeretesek, hogy azokról itt bővebben értekezni — már csak a hely korlátoltsága miatt sem lehetne. Tagadhatatlan, hogy sok szép várakozást költöttek fel bennünk. Alkotmányunk rendszerbe szedve, kiépítve — váljon lesznek-e élő kövei, nem fog-e egyik másik kő, a ki feszélyezve fogja magát érezni — elmálni, s fájdalmas rést ütni az egyház testén. Sajnos, hogy túlbuzgó tót atyánkfiai az egyházat s a vallást használják fel politikai czélzataik eszközéül. A mennyit a haza nyer azzal, ha egy-egy nagyszájú izgatót megrendszabályoz, rendesen annyit veszít az egyház békében s a csendes haladás menetében a jó tribünök itt töltik ki bosszújokat . . . Be kell várnunk, mit hoz a jövő. Egyébiránt, hogy mit válhatunk e tekintetben — megmutatta a dunáninueni legutóbbi kerületi gyűlés. S ecce, van már büntető törvénykönyvünk is a büntető eljárás minden fázisaival, a paragrafusok egész labirintjával. Csak ember legyen hozzá, a ki azt mind megfogadja vagy foganatosítsa. Erre az egyre elmondhatjuk, hogy sok is a jóból. Papokra csinálták nem papok : de hát majd meglássuk ha Istentől van-e ? Én csak azt mondom : ha van közszellem s erkölcsi tudat s hozzá egy kis sütni való — ott el lennénk a §§ nélkül, a hol meg ez nincs — ott a paragrafusok özönétől ne várjunk semmi jót — legkevésbbé szellemi vagy erkölcsi megújhodást. No de várjuk be ennek is a végét — vagy inkább még csak a kezdetét. S vau rendezett pénzügyünk egész rendszeres kettős könyvvitellel, controllal s kereskedelmi ügyvitellel. Vajh meg fogja-e bírni egyházunk ez apparatus felállítását s feltartását, mert hát sok lesz ezzel az uj munka. Ez természetesen a jövő, már a