Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - A tanítók memoranduma (Sass János)

38 Ez utóbbi valóban czélszerű gondolat. De miután az egyháziaknak amúgy is kötelességük törekedni népkönyvtárak felállítására és a könyvtárakba nemcsak a gyermekeknek és a népnek szánt, hanem a tanítók által szükségelt müvek is beszerezhetők ; e kérdést a zsinaton tárgyalni, egészen felesleges. A szakszerű tanfelügyeletről volt alkalmam már e lapok hasábjain szólani. Ennek szüksége már anynyira megérett, hogy azt bizonyítgatni szószaporitás volna. A betanítandó melódiákra vonatkozólag Gaál Mihály úr e lapok 3. számában igen helyesen kifejtette, hogy a tanítók kérelme indokolatlan és káros. Czikkére azonban más tekintetben lesz még megjegyzésem. Az egyetemes tanterv iránti kérelmet azzal indokolja a memorandum, hogy nincs meg népiskoláinkban az egyöntetűség. A protestantizmus alapelve : a szabadság gyűlöli az egyformaságot, azonban a rend mégis követel bizonyára némi általános szabályokat, olyakat, a melyek a szabad mozgást egy bizonyos határig nem korlátozzák. De az az egyetemes tanterv úgy az osztott mint az osztatlan népiskolára nézve csak a tananyag azon minimumát határozza meg, melyet a tanító a kötelezett hat év alatt elvégezni köteles, de ne terjeszkedjék ki — legalább ne kötelező módon — a tanmenetre, a heti óratervre és semmi esetre se a tankönyvekre. Ezeket illetőleg az egyházmegyék tanfelügyelő hatósága legyen felruházva azzal a joggal, miszerint a hol helytelen beosztást, alkalmatlan, sőt káros hatású tankönyveket talál, e hibákat az egyházmegyei, szükség esetén az egyházkerületi hatóság közbelépésével megszüntesse. A tanítói kar, mint tanügyünk kizárólagos képviselői az egyházi törvényhozás- és kormányzásban is kivánnak törvényileg biztosított joggal részt venni. E kérdés legegyszerűbb és legméltányosabb megoldása volna az, miszerint minden anyagyülekezetből egy-egy tanító képviselje a népoktatás ügyének érdekeit. Szabadságára hagyván minden anyagyülekezetnek, hogy ezt a képviselőt az oda tartozó tanítók közül évről évre válaszsza, vagy egyszer s mindenkorra ruházzon fel mandatummal egy tanítót, vagy hogy évről évre sorrend szerint felváltva legyenek a tanítók anyagyülekezetük tanügyi képviselői. Azon kötelezettséggel szemben, miszerint a tanítók az egyházi körleveleket a gyülekezet levéltára számára lemásolják és sátoros ünnepeken szónoklatokat tartanak; a memorandum helytelen álláspontot választott. A levéltár a gyülekezeté lévén, az ennek fentartásához szükséges irodai teendők egyházi tisztviselőink közös kötelessége. Ha azonban papjaink ezt a közös kötelezettséget egészen a tanítókra igyekeznének áthárítani, vagy sőt ha úgy akarnák tekinteni tanító tiszttársaikat, mint nekik alárendelt Írnokokat; ezt a törekvést részint egyik fél körülményei se indokolják, másrészt — hogy is mondjam — oly urizáló hajlamot árulna az el, mely a jézusi szelídséggel, a keresztényi szeretettel s a protestáns szabadsággal semmikép össze nem egyeztethető. De szintoly helytelen, ha a tanítók e közös kötelezettség alól teljesen kibúni akarnának. Est modus vivendi in rebus. Azt pedig megvallom egyáltalán nem értem, miért akarják a tanítók azt a szép szokást, miszerint sátoros ünnepeken egy izben a tanitó lép fel a kathedrára, megszüntetni, holott ez a tanitói állásnak csak előnyére válhatik. Azt hinném, hogy ha a tanítók állásuk érdekeit helyesen fogják fel, ezt a szónoklást nem kö teless égnek, hanem oly jognak kell tekinteniök, melyről lemondani nem lehet, nem szabad. Igen gyarló indokolás az, hogy erre a tanítónak sem ideje, sem tehetsége (!) nincs. Irodalmilag mivelt ember, ki az Írásművek elméletével szakszerűen foglalkozik, Írásművek magyarázatával tölti ugy szólván egész életét, nem mondhatja azt magáról komolyan, hogy egy egyházi beszédet elkészíteni és elmondani nem képes a nélkül, hogy korlátoltságáról s igy egyszersmind a tanítói pályára képtelenségéről ne adna bizonyítványt. Talán a memorandumnak épen ez a pontja ösztönzé Gaál Mihály urat oly gyanúsító nyilatkozatra, miszerint a tanítók „minden törekvése elszaggatni azon szálakat, melyek őket még az egyházhoz kötik." Igaz, hogy itt ott a tanítókat — hallomás szerint — azzal vádolják, miszerint nem elég vallásosak, nem elég egyháziasak. Messze vezetne annak kutatása, honnan ered e vád s annak felvilágosítása, mennyiben igaz. De annyi bizonyos, hogy az ő egyháziatlanságuk tüzére — a mennyiben az itt-ott csakugyan létezik, semmise szolgáltathatna bővebb és gyúlékonyabb anyagot, mintha a zsinat is ugy bánna el kérelmükkel, miként Gaál Mihály úr fent emiitett czikkében. A gyanúsítás mindig sértő, de ott, hol arra nincs ok, alacsony. E memorandum pedig egyáltalán nem szolgáltat arra okot, hogy a tanitói kart ebből kifolyólag egyházárulással lehetne gyanusitani. A kérvényt a zsinat még nem tárgyalta ugyan, de azért Gaál Mihály úr felhatalmazva érzi magát annak kijelentésére, hogy azzal a zsinat — legalább tüzetesen — foglalkozni nem fog ; sőt jogosítva érzi magát a zsinati tárgyalásnak e gőgös, megvető ítélettel elébe vágni : „Silány kérvényük a papírkosárba kerül. Oda való!"*) Egy tiszteletteljes hangon irt kérvényt — még ha az indokolatlan kérelmeket foglal is magában — az illetékes hatóság tárgyalása előtt ily kifejezéssel elitélni, nem szabad, nem illik. Néhány évvel ez előtt olvastam, hogy valaki Arany János költeményeiről — czélozva azok olcsó népies kiadásaira — ultramontán szempontból ily formán nyilatkozott : Arany költeményei is már a ponyvára kerültek. Oda valók! Gaál Mihály ur akár ezt vette ama kifejezése mintaképéül, akár csak „magna ingénia convenerunt," annyi bizonyos, hogy a tanítók büszkék lehetnek e tekín*) Kárpátoktól Adriáig nincs halandó Magyarországon, kinek most ily nyilatkozatot kimondani joga volna.