Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Irodalom - Észrevételek „Censor” bírálatára

368 nélkül közli a hozzá érkezett énekeket, de ott több is a selejtes mü, mint minálunk. Van tehát a kritikának dolga nálunk, és van helye a szigorú kritikának. A szigorú kritikának azonban alaposnak kell lenni. Nemcsak állítania kell valamit, de bizonyítania is. Különösen pedig nem szabad azon irányzatát elárulnia, hogy ódium vezérli, s esetlen élczelődéssel akar magának jó napot szerezni. Mert minden irodalmi munkásságnak s így a helyes bírálatnak is indító oka a használni akarás; ép azért, ha a rossz utakat kárhoztatja, kell, hogy a czélra vezető jobb ösvényeket megjelölje. Sajnálattal kell kijelentenem, hogy az ilyen kritikára Censor úr nem látszik hivatottnak ; s a miért tollat fogtam, az leginkább annak kimutatása, hogy a nagy hang és szellemes sziporkák alatt tulaj donkép semmi használható dolog nem rejlik. Censor úr bevezetésképen elmondja, hogy az uj énekeskönyvek kiadásának azért nem barátja, mert ezek sok szép régi énekeket ki szoktak hagyni. Ebből következik, hogy nem barátja a tervezett b.-kerületi énekesnek sem ; mert ez is ugyanazt fogja cselekedni. Hogy ezt bebizonyítsa, ki kellett volna mutatnia, hogy ime — az ünnepi énekek közül is ezek meg ezek kimaradtak. De ezt nem mutatja ki : így hát nem tudjuk, mely ének kimaradását fájlalja. Elősorolja ugyan kedvencz régi énekeit, közöttök a „mohácsi vészről siralmas éneket"; de nem mondja, hogy ezt az adventtől szentháromsági vasárnapig terjedő ünnepi időszak melyik részébe kellett volna soroznunk. Azt is indokolja Censor úr, miért nem barátja a dunántúli és győri énekeseknek sem. A dunántúlinak azért nem, mert róm. kath. kiadó adja ki ; a győrinek azért nem, mert „hibás az átdolgozása s Ízléstelenek kifejezései." Hogy ezen énekeskönyvekről csak annyit tud mondani, az bizony nagy felületesség. Egy-egy mai felfogásunk szerint Ízléstelennek itélt kifejezés előfordul az ó-graduálban is, sőt a „mohácsi harczról" szóló énekben is. Ki Ítélné el azért az egész könyvet vagy éneket? Az az alliteratio pedig : „Ne engedd, hogy elcsábítson, Csél-csap szív csácsogásra" szerény véleményem szerint nem is valami nagy izetlenség. „De legfőbb hibáját (t. i. a győri énekesnek) mégis abban látom — így folytatja Censor úr — hogy a 139. sz. „Téged Isten", a 239. sz. „Ne szállj perbe én velem", a 491. sz. „Engem igazgat az egeknek Ura" s több más népünk által kedvelt szép énekeinket kiküszöbölte." Tehát Censor úr szerint a győri énekesen könnyen lehetne segíteni az által, ha az általa ajánlott „régi kedvelt énekek" a többiek mellé felvétetnének. Hogy milyen a győri énekes vallási szelleme, milyen a nyelvezete, dallam készlete, énekeinek rhythmusa ; ezt Censor úr vizsgálódásai körébe nem vonta. Talán hiába vonta volna, „Ezeknek előrebocsátása után" Censor úr áttér „a bányai kerület által kiadni szándékozott énekgyűjteményre." A bányai kerület — kérem — nem „énekgyüjteményt" szándékozik kiadni, hanem kerületi énekeskönyvet. A kiadott „Énekgyüjtemény" pedig előmunkálata ama „kiadni szándékozott" énekeskönyvnek. Ez „Énekgyüjteményben" foglalt énekek esetleg anyagát képezendik a létesítendő „Énekeskönyvnek." így van ez a kiadott füzetre rányomva. Ezt az „Énekgyüjteményt" kivánja tehát Censor úr birálni és nem a bányai kerület által kiadni szándékozott (tehát nem létező) énekgyüjteményt. A mely kritikus szabatosan nem tudja kifejezni magát, az többre vállalkozott, mint a mennyit elbir. Censor úr mindenekelőtt ismétli azt a két kifogást, melyet előbb Farkas Gejza barátom tett, midőn az „Énekgyüjteményt e becses lapokban ismertette. Egyik : hogy a szerzők és fordítók nevei az énekek alá jegyeztettek; másik : hogy régi énekeink megcsonkíttattak. A két ellenvetés megérdemli a bővebb tárgyalást. Még boldogult Szeberényi püspök említette azt munkára való felhívásában, hogy : a kik úgy akarják, dolgozataikat névtelenül is beküldhetik. Tették is ezt mindössze hárman. Talán azon alaptalan aggodalomból, hogy a , bírálók személyes tekintetekből fognak kiindulni. Ámde ennek hátránya csakhamar kitűnt; mert midőn valamely éneknek egy kis változtatása vált szükségessé : nem lehetett a szerzővel vagy fordítóval érintkezésbe lépni. Hogy azután a szerzők és fordítók nevei az „Énekgyüjteményben" is megjelentek : ennek több az előnye mint hátránya. Miután ugyanis az irodalmi szokás épen nem tiltja, sőt kivánja, hogy az énekeskönyvben a szerzők és fordítók megjelöltessenek : ezen művelet nagyon egyszerű és könnyű lesz az előmunkálat alapján. Mely sokért nem adná Censor úr — úgye? — ha a kedvelt mohácsi siralmas éneknek koráról és szerzőjéről tudna valamit! S a ki a Cithara Sanctorumot hymnologiai szempontból forgatja, nem győzi eléggé áldani a kezet, mely az énekek szerzőjét, sőt fordítóját megjelölte. Mint a württembergi legújabb énekeskönyv tanúsítja, a tudós németek nemcsak az ének szerzőjét, hanem az ének szereztetésének idejét s gyakran körülményeit is pontosan jelzik minden ének alatt. Vagy genirozza talán Censor urat a név abban, hogy az éneket megbírálhassa? Ez nagy gyarlóság volna. Hiszen bárki is hálával fogadhatja, ha valakinek helyes észrevételei által az ének tökélyesbítése eléretik. Egy hátrányát a névaláírásnak elismerem, és ez az, hogy olyan kritikusok, mint Censor úr, álnév alatt egyes kiszemelt szerzőket különös kedvteléssel tollúk hegyére vehetnek s rájuk sületlen élczeket faraghatnak. No de ezt is el lehet viselni. A mi a másik kifogást illeti, hogy sok régi énekeink felére megcsonkíttattak, még pedig „a rim könnyebb összeállítása kedvéért, vagy a gyülekezet kényelmeért" : az egyenesen túlzás. Igenis történt egyes énekeknek összébbvonása, vagy tömörítése, de leginkább az ének compositiójának érdekében. Ha csonkításról beszél Censor úr, akkor ki kellett volna mutatnia, hogy az éneknek, mely lényeges