Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - Theol. akad. tanévet megnyitó igazgatói beszéd

330 alapján a legalantibb fokon önmagunkban csakis jót látunk ; a történeti fokon földi hatalmak követelményeihez szabva értékünket : phariseusi önigazultságra jutunk el. Ezen phariseusi, hierarchikus, civilis igazságra, mint az önvizsgálat eredményére irányűló állásponttal elvileg szakított a ker. vallás uj értékesítő képzetével. Az absolut jó, a feltétlen érték önmagában véve — Isten; levésében, kölcsönhatásában pedig Isten országa, azaz azon isteni czélgondolatok szerves egysége, melyek egyes, valamint erkölcsi személyekben egyénileg megvalósulva, testet nyerve, Istennel való kölcsönhatásukban az egyesben az üdvöt, az embertársakkal való kölcsönhatásukban pedig a szeretet országát létesítik. Az egyes ezen állásponton értékessé válik, amenynyiben ő benne az Isten országának szelleme egyéniesült, amennyiben annak tudatára felemelkedett az egyes, hogy véges, bűnös léte romjain az isteni kegyelem alapján egy uj szervező csira kelt ki, amely az isteni kegyelem napja s az örök élet forrása által éltetve s tápláltatva az egyéniség elemeit önmagába felvette s ezen egyéni, sajátos értékében érzi azt, hogy immár uj teremtmény, hogy Ő benne charismatikus módon él — a mindeneknek még csak valóságot, létet kölcsönző isteni szellem. Az ily egyén ép.az isteni szellemnek ezen charismatikus életében, életének ezen sajátos, egyéni alakulásában érzi feltétlen értékét s mivel az isteni szellem charismatikus volta daczára mindeneknek forrása és czéljaira nézve egy — ezen egyéni életet ezen szerves egységen belül országa kiépítésében érvényesíti. Vallási, tehát a feltétlen függési érzésen alapuló szabad szeretet ténykedése az ily egyénnek élete. S lia már most az ily egyén önmagát vizsgálja : vizsgálódásának eredménye közvetlenül a lehető leglesujtóbb. Önmagában véve, önerejére támaszkodva, minél inkább megfigyeli önmagát, annál inkább meggyőződik arról, hogy a szent Isten előtt érdeme nincs; hogy önmagában véve semmis, törekvései tévesek: a bűn bűnsulyával semmisítőleg nehezedik a természeti emberre; s a mi értékes benne, a mi általa jónak szerzője: az nem az emberé, hanem az emberben, mint Isten országa egyik szervében ténykedő isteni szellemé. Ezen sajátossá alakult isteni szellem, tehát ezen isteni czélgondolat, mely mint az egyes ember sajátos eszménye értékesíti s vezérli az embert : ez az egyedüli érték ő benne, ez jelöli ki számára egyes egyedül azon egészen sajátos czélt és feladatot, a melyet csak ő képes megközelíteni s melylyel szemben mégis minden egyes ember véges s feltételes volta miatt kénytelen bevallani, hogy az emberek minden elismerése és dicsérete daczára is — nagyon elmarad a teljesítéstől. Ezen valódi keresztény, protestáns értékesítő elv álláspontjára helyezkedünk mi is, midőn önmagunkat ez ünnepélyes órában vizsgáljuk. — Nehéz ez álláspontra való helyezkedés. De ha mi, kik vezérszerepre vagyunk hivatva evang. egyházunkban, nem birunk elég erkölcsi erővel, elég önmegtagadással, hogy ez önvizsgálódást komolyan végezzük : vájjon kitől várhatjuk el azt?! El tehát az aggodalmakkal, el a szépítő, emberileg oly természetes szavakkal és mértékkel. Ne kérdezzük azt, hogy mit követel a törvény, miként Ítélnek embertársaink. Hisz' akadémiai törvényeinket a betű szerint akárhányan teljesíthetik, akárhányan hivatkozhatnak emberek elismerő Ítéletére, hisz' kezükben a jó bizonyítvány, a tőlük messze elmaradó társak az ő előmenetelükről tesznek tanúságot; irodalmi s nevelői ténykedésünket dicsérik barátaink, elismeri egyházi hatóságunk: ily kérdésre, ily itélő mérték alapján bizonyára bátran állíthatjuk, hogy kötelességeinket teljesítettük, hogy meg lehetünk elégedve, s hogy büszkén emelhetjük fel fejeinket, hálát adva Istennek, hogy nem vagyunk olyanok mint mások. Mindez azonban csak emberi mérték, emberi szó, emberi Ítélet : phariseusi igazság. A szent Isten előtt — nem emberek előtt vizsgáljuk meg önmagunkat; itélő mértékünk legyen nem külső törvény, hanem érzületünkbe, szivünkbe befogadott isteni szellem, a mely egyéniségünket áthatotta s eszményünkként, jobb énünkként lelkiismeretünkben kisér. — Megvan-e bennünk ezen egyénivé vált hivatási érzet, ezen isteni czélgondolat, mely érzelmeinket, törekvéseinket vezérli?! Bizonyára lesznek egyesek közülünk, kik még ezen első követelményre sem képesek felelni, sőt annak jelentőségét fel sem fogják. A szokás, a szülők és barátok rábeszélése, a külső körülmények kényszerűsége hozta őket ide körünkbe : boruljanak le a szent Isten előtt s kérjék jóságos atyjukat, hogy az O kegyelméből Isten országának szelleme ő bennük is hatásos legyen, hogy láthassák be, érezhessék át ez országon belül közelebbi hivatásuk fenséges voltát s tapasztalják önmagukban, hogy ők is méltatva vannak e szent hivatás betöltésére ! De azok is, a kik immár Isten kegyelméből szent hivatásuk tudatára felemelkedtek : vájjon visszatekintve multjokra elmondhatják-e azt, hogy ő bennük ezen szent hivatás fokozatosan egyéniesült is ; vájjon áthatotta-e e hivatási érzet átalakítólag erkölcsi életüket, mélyíté-e tanulmányaikat, nemesíté-e társas életüket? óh vajmi kevesen felelhetnek őszintén igennel a kérdésre. Bizonyára többen kénytelenek bevallani, hogy eme hivatásérzet tanulmányuk, egyéni és társas életük közt nagy tir tátong. Nem voltak képesek az ő bennük hivatásérzetük alapján létező szent szellem ereje által e világ, e nagyváros csábjainak ellentállani, életük nem hirdette felismert hivatásukat, tannlmányaikba nem merültek el szent hivatásuk által áthatott teljes egyéniségükkel s az egy czél felé különböző egyéni arravalósággal s készültséggel törekvő társakat nem hogy szeretettel támogatták volna törekvésükben, elismerték volna egyéniségüket, hanem ellenkezőleg, félreismerés, ellenszenv és türelmetlenség által a békés együttlétet megzavarták s hajlandók voltak pártokra szakadni oly kívülről betolakodó kérdések miatt, melyeket egyházi hatóságunk s akadémiánk hazafiúi és valódi keresztény egyházi szellemben megoldott. Uh gyakran