Evangélikus Egyház és Iskola 1891.

Tematikus tartalom - Belföld - Főpásztori üdvözlet

78 más ott fel nem szólalhat. A zsinat is millió léleknek törvényt hozand és még sem fog ott 116 embernél több szólhatni. Mivel pedig eddig a kerületi rendtartásban kimondva nincsen, mondjuk azt ki, hogy esperességi és kerületi gyűléseinken csak a megbizott szólalhat fel és ezáltal felszabadítjuk az elnökséget azon kényszerült udvariasságtól, a mely tartózkodik a jogtalanul felszólalót az igazság által megsérteni. Hányszor szabad a szólásra jogosultnak egy tárgyhoz szólani ? ez a második kérdés. Azt tapasztaltam a mi kerületi gyűléseinken, hogy egy-egy követ egyegy tárgyhoz 4-szer 5-ször is hozzá szólt. Ugy tartom, hogy egynek egy tárgyhoz egyszer elég hozzászólni, a személyes kérdéseket kivéve, és hogy csak az ajánlatot tevő vagy a módosítást indítványozónak adassék engedély az indokolásra és a zárbeszédhez. Hozzunk mi is egyházi gyűléseinkbe egy kis szabályosságot. A beszédek hosszúságát ugy sem akadályozhatja még az elnökség sem, ha ezek a tárgytól el nem térnek, nyírjuk meg a beszédek sokaságát ! Adjunk a gyűlések elnökeinek, a kik a megintésre vagy a szótól való eltiltásra már is feljogosítvák eziránt is a lehetőleg legtágabb felhatalmazást, hogy úgy a szólás bőségétől mint ugyanazon szónok egy tárgyhoz sokszoros felszólalásától megmentessünk. Ha pedig a szólásszabadság körülvonalozása sem a kerületek rendtartásaiban, sem a zsinati törvények közt meg nem férne, ugy hozzunk egyházi gyűléseink számára házi szabályzatot, a mely az elnökség kezében fegyver a gyűlés javának megvédésére, előmozdítására. Schleiffer Károly. Ulf 111. Főpásztori Üdvözlet az ág. hitv. ev. bányakerület hi veihez. Szeretett testvéreim az Úrban! Tudomástokra van mindnyájatoknak, hogy Istenben boldogult nagynevű és nagyérdemű elődöm, Dr. Szeberényi Gusztáv Ur elhunytával, a főtisztelendő bányakerület egyházainak bizalma engemet, az Ur méltatlan szolgáját, helyezett a megüresedett főpásztori székbe, reám ruházva ekként a kerület egyházi kormányzatának nagy feladatát. Mult évi deczember hó 17-kén, evang. egyházunkban szokásos ünnepélyes szertartás és az előirt főpásztori eskü letevése mellett hivatalomba beiktatva lévén, kedves kötelességemnek ismerem, hogy Hozzátok szeretett Testvéreim az Úrban, főpásztori üdvözletemet intézzem. Hogy pedig jelen soraim kissé elkésve jutnak el Hozzátok, annak egyedüli okául a közbejött sz. ünnepeket és a hivatal átvételénél mindenkor felmerülő nehézségeket tekintsétek. Szeretteim az Úrban ! Az az írott törvénybe ugyan nem foglalt, de minden protestánsnak, nagynak és kicsinynek, kebelében élő törvény gyanánt létező magasztos elv, mely szerént nekünk szent kötelességünk megállni azon a helyen, melyet számunkra az egyház bizalma kijelöl és teljesítenünk azt a feladatot, a melyet az egyház elénk szab, ez a magasztos elv kötelezett engemet is arra, hogy daczára előre haladott koromnak e nagy és nehéz hivatalra vállalkozzam. Nem is az én gyenge erőm és tehetségem az, a melyre főpásztori állásomban támaszkodom, hanem az az erős hitem és meggyőződésem, hogy az én Uram és Üdvözítőm, az Ur Jézus Krisztus, rajtam is szerény szolgáján, megfogja valósítani azon igéretét, melyet egykor az ő leghívebb Apostolának Pálnak tett, midőn igy szóllott hozzá: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm az erőtlenség által végeztetik el." (II. Kor. XII.: 9.) Ezzel a hittel és erős bizodalommal foglaltam el a főpásztori széket s várom a sikert és áldást onnan felülről munkámra. Ámde Sz. az Urban ! az én hitem és bizodalmam, az én imádságaim és könyörgéseim, nem volnának elégségesek arra, hogy a mi ág. hitv. ev. egyházunk itt az áldott magyar hazában, és annyi, nálunknál sokszorta nagyobb és hatalmasabb keresztyén egyházak között felvirágozzék és folyton kedvezően fejlődjék, ha hogy Bennetek is nem volna feltalálható ugyanaz az élő hit az Ur J. Krisztusban, ugyanaz a tántorithatlan ragaszkodás apáitok hitelveihez, ugyanaz az erős bizalom Isten megsegítő kegyelmében, mely a gyengét is bátorsággal tölti el, s képesiti arra, hogy még a legnagyobb megkisértetések csábjainak is ellentállni, s hite, egyháza és szent vallásáért szabadságot, vagyont, ha kell életet is feláldozni tudjon. Hiszen jól tudjátok, hogy volt a mi evang. egyházunk életében nem egy oly gyászos emlékű korszak, a mikor egyházunk sokkal gyengébb volt, mint a milyennek jelenleg látjuk, mikor üldöztetve, nyomorgatva, száműzve voltak hitelveik miatt apáink ; de mert ezen legsötétebb korszakban is rendületlenül ragaszkodtak evangeliomi hitvallásukhoz, s koczkáztatva vagyont, szabadságot, életet, erős bizodalommal várták az Ur segedelmének napját; megmaradt az evangyeliomszerű tiszta hitvallás, megmaradt az egyház s Isten kedvező kegyelméből, Isten dicsőségére fennáll, folyton fejlődik és gyarapodik! Éppen e most folyó évben fogjuk megülni százados évfordulóját egyházunk sorsa jobbrafordulásának, melyet nemes lelkű, áldott emlékű II. Lipót király kezdeményezésének köszönhetünk, ki egy kegj^es királyi leiratában a protestánsoknak teljes vallásszabadságot hirdettetett ki, s ezt országos törvénynyel is biztosította. Ekkor lett meghozva és törvénybe iktatva az 1790/1-iki XXVI. t. cz., mely a mi egyházunk szabadságának alaptörvénye és biztositéka. Látjátok Sz. az Urban, hogy apáink Istenben vetett reménye, bizodalma és várakozása nem volt hiábavaló, — eljött az Ur vigasztalásának napja, felvirradt egyházunk számára is egy jobb jövőnek hajnala, s ez — nemcsak Isten iránti hálára kötelez bennünket, hanem egyszersmind arra is, hogy áldólag emlitsük a nagylelkű király és nemes emberbarát, Il-dik Lipótnak nevét, s honpolgári hűséget és forró szeretetet fogadjunk a mi drága magyar hazánknak, mely bölcs és igazságos törvények által védi, fedezi a mi vallásunk szabad gyakorlatának jogát. Tegyetek bizonyságot arról, Atyámfiai az Urban,