Evangélikus Egyház és Iskola 1891.

Tematikus tartalom - Czikkek - A mi zsinatunk

•418 folyásolta gondolkozásmódunkat : — az élet összes viszonyainak oly lényeges átalakulása, mely még az érzelem világára is gyakorol hatást, egy oly óriási átalakulás az, melynek én képét még egyes fővonásokban is alig ecsetelhetem, de talán nem is szükséges ez, hiszen nem csak az, ki a történelmi tudományokkal foglalkozik, hanem mindenki tudja, mily óriási a különbség a száz évvel ezelőtti és a jelen állapotok között. Ez óriási átalakulást haladásnak nevezik. Nem vitázom ez elnevezés jogosultsága felett. De különös, minél nagyobb a haladás, annál inkább terjed egy sötét felfogás a világegyetemről és az ember életéről : a pesszimizmus. Nem merném azt állitani, hogy ez korunknak tulajdonképeni filozófiája ; de hogy ez napjainkban terjed, ezt tagadni alig lehet. És ha ez ígv van: fölmerül a kérdés: van-e értéke az olyan haladásnak, a melylyel nem a megelégedés, hanem az elégedetlenség fokozása jár? De bármi legyen a felelet ezen kérdésre, az nem változtat magán a helyzeten, az nem szünteti meg a disszonancziákat, az ellentéteket, melyek, minél inkább közeledünk századunk végéhez, annál nagyobbak, annál élesebbek. Miért van ez így? Mig egyrészről haladásról beszélnek mindenfelé, másrészről a kétségbeesés filozófiája terjed. Honnan ez ellentét? Honnan remélhető annak megszüntetése vagy legalább enyhítése? Én azt hiszem, hiányzik egy békitő, egy közvetítő elem, vagy legalább annak hatása gyengült meg. Mindig volt elég baj a világon, mindig volt sok nyomorúság. De volt vigasztalás is, volt, a mi megnyugvást nyújtott és nyújt. A közvetítő, a békitő elem, a véges emberi elmét környező és zaklató ellentétek között, a vallás volt és ennek hatása az életre látszik ma gyöngülni. Az ellentétek tehát ma élesebbek és közöttök nagyobbak a zaklatott ember kínjai. Nyomorúság és siralomvölgyének nevezték őseink a földet, mert az volt és az ma is, de a siralom völgyében is találtak három virágot : I hit, remény és szeretet a neve, keressük ezeket ma is és megtalálhatjuk, ámbár csak elrejtve virulnak. Az evangéliumban van vigasztalás, olyan, melynél J különbet nem találunk sehol. Majdnem két ezredéven át ez volt az emberek legjobbjainak vigasztalása, ez volt számukra az üdvösség forrása, egyházunk tana és az életnek tanusága szerint ma is az, csak feléje kell fordulnunk. Bármennyire haladt az emberiség, a „hegyi beszéd" igazságainál, a még az ellenséggel szemben is gyakorlandó felebaráti szeretet parancsánál, magasztosabb igazságoknak tudatára nem jutott az emberiség. És úgy látszik, hogy a korunkban kifejlődött ellentétek által zaklatott ember keresni kezdi ismét a vigasztalásnak, megnyugvásnak forrását. Másként kezdenek ismét Ítélni napjainkban a vallásnak jelentőségéről. A mult századbeli fölvilágosodott bölcselkedés egyik iránya önkényes csinálmányt látott benne; ma az emberi természetben rejlőnek ismerik föl. A keletkező uj szekták is erről tesznek tanúságot, de tanúskodik erről az a kiváló figyelem, melyben napjainkban az egyházpolitikai kérdések részesülnek, tanúskodik erről a róm. kath. egyháznak erélyes állásfoglalása, fokozódó tevékenysége, bizonyos körökben, bizonyos mértékig emelkedni látszó nimbusa, melynek egyik oka talán abban is rejlik, hogy az élet küzdelmei az ellentétes felfogásokból keletkező kétségek által hányatott ember, ki megnyugvást és üdvösséget keres, kiben megvannak a vallásos érzés csirái is, mintegy ösztönszerűleg odafordul, hol feléje egy szikla szilárdságának látszó, egységes, a tekintély elvére épített intézmény képében áll a róm. kath. egyház. És a misticismus felé hajló kedély meg is találhatja ott a megnyugvást, a melyet keres. De a kiben a vallásos érzés mellett a kritikai szellem is megvan, az aligha fogja ott megtalálni azt. De talán, ugy látszik, hogy nagyon messze távozom azon tárgyaktól, melyek fölött tanácskozni hivatva leszünk. Hiszen konkrét feladatok állanak előttünk és nem a történet és korunk fejleményei felett való bölcselkedés. De nézetem szerint mélyére kell behatolni a kérdéseknek, ha alaposan akarunk ítélni, nem maradhatunk a fölszinen. Ez a törekvés késztetett engem arra, hogy e kérdéseket fölvetettem, mert csak így tudok megfelelni azon további kérdésre : mi a protestantizmus föladata korunkban általában ? mi különösen evangeliumi egyházunké hazánkban? e két kérdéssel függ össze szorosan az is, hogy mit tekintsünk zsinatunk feladatának. A protestántizmus föladata, hogy kiegyeztesse korunknak ellentétes fölfogásait az emberben lakozó vallásos érzülettel, az embernek ebből fakadó szükségeivel, hogy alkosson ismét egy harmónikus felfogást, mely vigasztaló, békitő, engesztelő, megnyugtató legyen. Az alap erre adva van az evangeliumi örök igazságaiban, melyeknél magasztosabbakat ma sem ismer az ember. Ezen az alapon kell megalkotni azt a harmonikus felfogást, melynek hiányát érezzük, még pedig úgy, hogy áthassa teljesen az ember érzelmi és értelmi világát és annak megfelelő cselekvésre is ösztönözze. És a protestantizmus erre képes, mert a szabad vizsgálódás elvét vallja, mert a reformáczió óta napjainkig — habár nem egyenletesen — de fejlődött, tehát még fejlődésre képes. A mi evangeliumi egyházunknak is az a feladata, — hogy hazánk különleges viszonyai között lehetőleg megközelítsük ezen nagy czélt. Zsinatunknak feladata pedig az, hogy adja meg egyházunknak azt a külső szervezetet is, mely azt minél inkább képessé tegye magasztos eszményi czéljainak megvalósítására. Eszembe jutnak az apostolnak szavai : „ Az éjszaka elmúlt, a nap elközelget, vessük el azért a sötétségnek cselekedetét és öltözzünk fel a világossághoz illendő öltözetbe." Zsinatunk számára is adva van az alap. Adva van az alap és ki van jelölve az irány. Az evangéliumból kell kiindulnunk; a történeti fejlődést,