Evangélikus Egyház és Iskola 1890.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Az evang. bányakerület polgári leányiskolája

316 sok kárt szenvedünk és állásunk meggyengíttetik. És e félelem annál alaposabb, minél sűrűbbek a veszteségek, melyek érnek és minél jogosultabbak a szemrehányások, melyeket önnön magunknak kell tennünk. Fájdalmasan tapasztaltuk, hogy a halál némelykor mily sűrűn tud aratni. Egymásután hulltak porba a kipróbált vezérek és a kinek ajtajától a halál még messze jár, az is — megrendülve vezértársai halálától — ki akarja bocsátani kezéből a zászlót, melyet oly sokáig és dicsőségesen magasan lobogtatott. Meghalni természetes dolog és legtermészetesebb akkor, mikor az ember örpg, az igaz, de vannak idők és körülmények, midőn a legtermészetesebb dolog is nagyon fájdalmasan hat. És habár az idő meg nem áll és az élet vas következetességgel megköveteli, hogy a kötelességek teljesíttessenek és a sírba szállt vezérek helyeit utódjaik foglalják el és a vezér nélkül maradt testületek a legtöbb esetben a legbiztosabb kezekre szokják legszentebb érdekeiket bizni, még is vannak idők, midőn komoly jelenségek és különösen nehéz feladatok a gondot és aggodalmat folyton ébren tartják és növelik. És ki tagadná, hogy van min aggódnunk és sok a fontos kérdés, melyet megoldanunk kell. Sokat irunk, sokat panaszkodunk az ellentábor túlkapásai, a térítvények és elkeresztelések miatt és panaszunk nem alaptalan. De tegyük kezünket a szivünkre és legyünk önmagunk irányában őszinték, és be kell vallanunk, hogy a felpanaszolt esetek legtöbbje nem történik, ha saját hitfeleink jobban megbecsülnék a maguk vallását és nem adnák oda oly könnyen, a mi kell, hogy legdrágább kincse legyen az embernek: gyermekeiket. Az odaigért gyermekkel oda van dobva az ősök vérével megtartott szent örökség : a vallás és oly családok vesznek el, egyházunkra nézve, melyeknek ősei tán életüket sem becsülték nagyobbra vallásuknál. A törvényhozó gondoskodhatik akár mennyi és akármily erős védbástyáról számunkra, az mindig gyenge lesz, mig saját hitsorsaink szivében fel nem épül a legerősebb bástya: a vallása iránti tántoríthatlan szeretet, mely erősebb minden szép igéret — szemfényesztő sophisma — és hozzáteszem még asszonyi kérelem veszedelmes kísértésénél. Jól ismerem az argumentumot, mely a gyóntatószékből ered, hogy t. i. mily szomorú dolog, ha az egész család nem egy és ugyanazon oltár előtt térdel és nem egy és ugyanazon templomban végzi imáját; de az igazi szeretet soha sem követeli, hogy a másik fél tagadja meg vallását, és nem is a szeretet az, mely ezt követeli, hanem a mögötte álló sugó páter, ki csakhamar letesz ez argumentumról, midőn ellene fordítják és a vallási egység kedvéért a kath. féltől követelnek vallástagadó Ígéretet. De hát ilyenre mi nem is gondolunk, hanem annál hamarább oda adjuk a magunk jövőjét és örömét. És ez nagy hiba részünkről és habár nem szabad iskoláinkban ellenségeink taktikáját követni és a más vallásúak iránti ellenszenvet már a gyenge szívbe csepegtetni, de még is a lehető leghatározottabb protestánsokat kell nevelnünk és főkép arról gondoskodnunk, hogy leányaink ne legyenek kénytelenek apáczaiskolákban megtanulni azt, a mire az életben szükségük van. Oh ! sok, igen sok a teendőnk ! Egyházunk beléletében sok a javítani való. Olyanok vagyunk, mint a háztartás, melyben mindegyik azt teszi, a mit akar; olyanok mint az olyan ország, melynek elavultak törvényei, intézményei, hadseregében nincsen fegyelem és polgáraiból kihalt az együvé tartozás érzete. Olyanok vagyunk mint a német birodalom, melyet Napoleon ágyúi 1806 -ban romba lőttek. Mutatja a keserű vajúdás, melylyel a zsinatra készülünk és az itt-ott mutatkozó törekvés a zsinatot még elodázni. Pedig nincs veszteni való időnk és nagy ideje, hogy egységes egyházzá legyünk. Szép az az autonomia, de midőn az csak takarója azon törekvésnek, hogy a rész ne legyen alájavetve az egésznek és az egész ne tudjon törvényt szabni az egyeseknek s akkor ez a mi autonómiánk nem más mint egy nagy szemfényvesztés, egy nagy hypokrizis, mely nem érdemel többet, minthogy elvegye tőlünk ismét, az ki adta: közös anyánk, a magyar hazánk. Sorakozzunk tehát ! Gondoskodjunk, hogy egyházi beléletünk megerősödjék, hiveink összetartassanak, egyházuk iránti szeretetük növeltessék, jogaikban megoltalmaztassanak. Gondoskodjunk a zsinaton életre való törvényekről és szervezkedésről és legyünk a széthúzó részekből egy életerős egészszé, mely képes legyen ellentállani a sok támadásnak és megállani ama nagy küzdelemben, mely elmaradhatlan és mely magával fogja sodorni mind azt, a mi nem életerős és életképes, de nem fog ártani annak a mi örökké való: a Krisztus igazságának és az egyháznak, mely ez igazságot hirdeti. Guggenberger. A bányakerületi ev. leánynevelő luttait. Egyházkerületünk egyházias közönségét manapság leginkább két dolog foglalkoztatja: a megüresillt püspöki szék múltja s jövője. Amannál lelkünk elborúl, hogy kit oly nagyon tiszteltünk s szerettünk s ki egyháztestületünk javára annyira fáradozott s buzgólkodott, Szeberényink nincs többé közöttünk ; emennél viszont azon édes reménynyel kecsegtetjük magunkat, hogy az, kit a boldogúlt székébe a közbizalom emel, a Szentlélek vezérel, dicső feladatának s a hozzáfűzött várakozásnak férfiasan megfelelend. E bánat, e remény mellett minden más közérdekű ügyünk háttérbe szorul vagy másodrendűvé válik. És nem minden ok nélkül ! Véghetetlen fontos mindnyájunkra nézve, hogy ki veszi fel erős jobbiába azt a főpásztori botot, mely a boldogúlt püspök fáradt, hideg kezéből kihullott. És én mindennek daczára egyházkerületem vezérférfiai s közönsége figyelmét nem a püspökválasztási combinatiókra, hanem közegyházunkat általán s egyházkerületünket különösen érdeklő azon ügyre szeretném ézuttal irányozni, melyet boldogult püspökünk felszínre hozott s lelke egész melegével utolsó szívdobbanásáig ápolt s melyet leendő főpásztorunk —