Evangélikus Egyház és Iskola 1889.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Evangelikus egyházi közalap (Farkas Géza)

334* lettek azóta tízszeresen nőttek. A lelkész legtöbb esetben kénytelen neveléssel, gazdászattal stbivel foglalkozni, hogy szerényen megélhessen, minek az a következménye, hogy ritka kivételekkel a legjobb családok fiai más jövedelmezőbb pályára lépnek, és azok, kik már épen lelkészi hivatalban vannak, a megélhetés gondja alatt nyögvén, nem igen lelkesülhetnek tulaj donképeni hivatásuk iránt. A községi adó az egyházi szükségletek fedezésére, bizonyos elvek szerint volna rendezendő. Itt a legnagyobb abnormitások uralkodnak. Vannak egyházközségek, hol a tagok túl vannak terhelve, és megint olyanok is, hol semmit, vagy oly csekélységet fizetnek, mely alig nevezhető fizetésnek. A községi adó aránya sem felel meg a méltányosságnak. annak községek, hol a gazdag, százezereket biró egyháztag csak annyit fizet az egyháziszükségletekre, mint az a legszegényebb napszámos, ki semminemű vagyon felett nem rendelkezik. Theologiai intézeteink megmaradhatnak-e így a mint vannak? Egész tanügyünk rohamosan fejlődik. A tanügy minden ágában törekszenek megfelelni azon elvnek, hogy non scholae sed vitae discimus. Alkalmazkodik-e a theologia is mindenben ezen elvhez ? Van-e még a héber nyelv tanításának a mai viszonyok között elméleti és gyakorlati haszna? Hol van a lelkész, ki ha holtig tudományos ember akar is maradni a papivizsga után hivataloskodásában még gyakorlati hasznát vette volna a héber nyelvnek ? Hát az esperességek beosztása nem szorul-e egy kis arondirozásra ? A mostani beosztás rendesen traditiókon alapszik, melyeknek ma értelme nincsen. Vannak esperességek, melyekhez 5 —10.000 és olyanok, melyekhez 20—40.000 lélek tartozik. Itt ott 3 megyében fekszenek az esperesség községei, holott egymás mellett sikeresebben, könnyebben közlekedhetnének. Van esperesség, mely csakis városi községekből áll és megint olyan, hová csak faluk tartoznak; az intellegentia amott sok is, itt egészen hiányzik. Jó lesz a zsinat megtartásáig, annak fontosabb tárgyairól beható eszmecserébe bocsátkozni, hogy azután győzzön ami jobb ; Weber Samu. I?, egyházi közalap. Illés prófétáról beszéli a szent hagyomány, hogy midőn az Ur szavára a Kérith patakja mellé mène s a sziklás, ember nem lakta vidéken nem vala mivel táplálkoznia: „a hollók visznek vala neki kenyeret és húst, mind reggel, mind estve, és iszik vala a patakból." Igen sokszor jut eszembe ez a történet, a mikor anyagiakkal, jobban anyagiak nélkül küzdő egyházunk állapotaira gondolok. Az Ur igénytelen, de az igazságért, a szent országért lelkesülő Illései, az önfeláldozásig hív apostolai, elmennek és bejárnak minden földet s prédi- j kálják az Úrnak evangyéliomát a háztetőkről is, palotákban, ha van alkalom csűrökben, egyszerű kunyhókban, sőt vendégfogadó házakban — ha kell. Összegyűjtik a szétszórt hitsorsosokat, s a meglazult kapcsot, mely az anyaegyház és közönybe süllyedt, sokszor elhidegült tagjai közt, gyakran már csak hajszálon függ — felelevenítik ; a kisdedeket időnkint maguk köré gyűjtik s Jézus ismeretére vezérlik, a szomorkodókat az evangyéliomi vigasz szent malasztjával felvidámítják, élőknek és haldoklóknak megviszik — az Ur szent vacsorájában — Isten véghetetlen szeretetének és kegyelmének zálogait; tűrnek éhséget, szomjat, hányattatást szárazon, vizén, városban és pusztában, fáradságokban és vigyázásokban gyakorta, hidedségben és hajlék nélkül, szorgalmatoskodnak az Úr gyülekezetei s a nyájnak elzüllött juhai felől. Járnak-kelnek mint a bolygó csillagok, de nem ijedtséget és félelmet, hanem fényt árasztva, vigaszt, reményt csepegtetve, s építve hathatósan az Urnák testét, mely az ő szent egyháza. . . . Azaz, hogy mind ezt tennék, ha azon a sziklás terméketlen vidéken, a melyet életnek neveznek, s a melyen, ha az emberek az Úrnak ez apostolaival találkoznak, közöny nyel nézik, ridegséggel íogadják és a legjobb esetben saját sorsukra hagyják; ha mondom, működésűknek kietlen mezején legalább a hollók jönnének, s hoznának a munkásnak egy-egy falat száraz kenyeret, ho

rgy ne mondjuk a test táplálására szükséges húst. Ám a régi jó idők visszahozliatlanul elmultak s Isten, még ha úgy óhajtanók is, csodát kedvünkért nem mivel. Boldog emlékű Radvánszky Antal báró, egyetemes felügyelő a kor intő szavát jól megértette. Éles szeme meglátta a mind nagyobbá váló szükséget. Élénken átérezte annak szükségét, hogy ha egyházunk nem haladni, de csak élni is akar, ezt kellő anyagi eszközök nélkül nem teheti, el nem érheti. Nem szükség arra a szédületes versenyre rámutatnunk, melyet a protestantismussal szemben főkép hazánkban a róm. katholicismus minden téren kifejt. Hiú ábránd lenne arra csak gondolni is, hogy azzal ev. egyházunk felvegye a versenyt. De nincs is rá szükség, legalább nem oly mértékben, mint azt ők teszik ; nincs addig, míg az aranynak és a földi kincseknek ragyogásával szemben minálunk a hit tiszta fénye ragyog s az egyház-szeretet szent érzelme lobog. A róm. katholicismus nem fog minket minden szegénységünk daczára sem elnyelni, se megsemmisíteni, de még csak el se homályosítani, a míg egyházunk nem lesz szegény a hitben munkás szivekben, egyházunkért lelkesedni, tenni, áldozni kész személyekben. De az anyagiak bizonyos mértékét az Ur mégis megkívánja tőlünk is mindnyájunktól ; mert bizony sok tekintetben ránk nehezedett a sors keze. A régi időknek sok mulasztásával szemben, sok új alkotás vár reánk. Az életben nincs megállapodás. Ott egy régi vára a protestantismusnak — egy ősi egyház indul pusztulásnak. Nem menthetnők-e meg? Itt, egy tisztességes botos ispánt méltán megillető vagy ennél