Evangélikus Egyház és Iskola 1889.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Egyházunk állítólagos ziláltságáról (Jeszenszky Nándor)

318* ségi kérdések zavarják a békét, lehetetlenítik a közös actiót, méltán kérdhetjük : volt-e hát valamikor ama dicső múltban, a mikor állítólag oly nagy volt „az összetartás," hogy minden mást kárpótolt, egy egységes ev. egyház hazánkban ; volt-e oly öszhang, egyetértés az ev. hivek között, hogy semmiféle nézetkíilömbség meg ne zavarta volna, hogy pártoskodás, viszály ne támadt volna a vitázó felek között? A történet tanúsítása folytán kénytelen vagyok ezekre nemmel felelni. Nem volt ugyanis soha Magyarországon egy egységes, egyetlen egyházi hatóság által kormányzott ev. egyház. Tudjuk, hogy Magyarországon és Erdélyben az evangélikusok külön egyházat képeztek. Igaz, hogy a politikai viszonyok ziláltsága, az ország szétdaraboltsága miatt ez másként nem is lehetett. De nézzük, hát az egy ugyanazon politikai főhatóság alatti evangélikusok közt volt-e egyetértés és összetartás, volt-e valami egységes szervezet? Erre is kénytelenek vagyunk a történet tanúbizonysága folytán nemmel felelni. Mert ime Magyarországon az eleinte tisztán evangelikus ágostai hitv. egyházból csakhamar kiváltak a helvét hitvallás követői, s Erdélyben ezen kivül még az unitáriusok is; sőt maguk az evangélikusok közt is az ágostai hitvallás és Formula concordiae, illetve az egyes hitczikkeknek ezek szerinti eltérő magyarázatai, az ebből eredő ingerült viták annyira lazították az összetartást s gyengítették az egyház szervezetét, hogy csak részleges zsinatokat tarthattak s hitvallásukat külön-külön ily csonka zsinatok által igazolhatták. Ennélfogva az egyetem rovására a kerületek erősödtek, s különböző rendezetekkel, mint védbástyákkal különítették el magukat egymástól, úgy hogy csak a jelen században fejleszthette ki egyházunk egyetemes gyűlési intézményét, s a kerületek ma-holnap az egyetemes egyházi intézmény keretébe illeszthető egyöntetű rendezetekkel fognak birni. Tehát a mi jelen egyházunk szervezettségét, egységét illeti, nincs mit restelkednünk a dicső ősök szelleme előtt, mert mint a fentebbiekben kimutatni talán sikerült, nem áll az, hogy „azon közkincset, mit apáink többek közt szervezetünkben ránk hagytak," meg ne tudnók becsülni, mert a mint láthattuk, nemcsak megtartani, megőrizni igyekeztünk, de kötelességünkliez képest fejlesztettük is az egyetemes gyűlés intézményével, s a legközelebbi zsinaton, mint a minapi bányakerületi gyűlésen kimondatott, azt kiegészíteni, betetőzni kivánjuk a királyhágóntüli ev. egyházi kerületnek (sőt idővel talán még a horvátszlavon résznek is) bevonásával. A mi pedig ev. egyházunkban egy idő óta felmerült nyelvkérdéseket és nemzetiségi vitákat s az ezek folytán támadt ingerültséget, pártoskodást illeti, igaz, hogy ilyesmitől még mentek voltak őseink, de ez nem békeszeretetöknek, vagy a közveszély szülte összetartás szükségérzetének, vagy talán bölcsességöknek tulajdonítható, hanem egyrészt azon körülménynek, hogy a latinnyelv mint a diplomatia és tudomány világnyelve hazánkban a politikai és társadalmi élet viszonyain is uralkodott, kiszorítván az állam a törvényes nyelvet a magyart a törvényhozásból, törvénykezésből, közigazgatásból, s a többivel együtt a gyűlésekből, jegyzőkönyvekből, matrikákból stb. mi értelme volt volna tehát az egyformán elnyomott, mellőzött nyelvek versengésének? S mi értelme volt volna a nemzetiségi kérdéseknek, mikor a magyar nemzet, tulaj donképen az ezt képviselő, mondhatni alkotó nemesség csak privilégiumaiban élt és nem egyszersmind nyelvében ? De ha nem kerültek is még felszinre a múltban a nyelvi és nemzetiségi kérdések, — a vallásiak — mint fennebb láttuk — napirenden voltak s okoztak annyi ingerültséget, viszályt és pártoskodást; voltak oly káros hatásúak nemcsak az egyházra, hanem a hazára nézve is, mint jelenben egyházi gyűléseinken felmerült nyelvi és nemzetiségi viták, mert a polgárok egyenetlensége által, bármi forrásból származzék is ez, gyengül az állam e rk ö 1 c s i ereje, s ez egyaránt veszélyes az országra nézve. Legalább azt tartom, hogy ha a protestantizmus szabadelvű eszméinek egy időben már egészen meghódolt Magyarország (3 főnemesi család kivételével) vallásilag egységes protestáns ország marad, illetve a protestánsok vallási vitái, viszálykodásai egyenetlensége miatt ismét meg nem szakad, nem győzött volna olyan könnyen közös ellenünk s most nem beszélhetne történész és költő egy egész „ezredévi szenvedésről." A fennebbi történeti adatokból általában meggyőződhetünk, hogy a mi jelen egyházunknak szervezettségét, a mi a hívek egyetértését illeti, nem állunk rosszabbul, mint a múltban, sőt láthattuk, hogy némi tekintetben haladás is konstatálható. A mi pedig honi ev. egyházunknak szervezettség, összetartás tekintetében a református és r. kath. egyházakkal való összehasonlítását illeti, igénytelen nézetem szerint, itt is megálljuk helyünket. Habár a ref. egyház megelőzött is bennünket az országos egyetemes egyház létesítésével, de nekünk elébb volt egyetemes gyülésünk, s így az egyesülésnek szükségét hamarébb érezzük, az egyetemes egyháznak eszméjét elébb létesítettük, mint a testvér ref. egyház, a mi bizony nem nagyobb ziláltságra, hanem mondhatnám nagyobb, bensőbb egységre mutat ev. híveinknél, mint a református atyafiaknál. „Szerencsétlennek" mondják egyházunkat, hogy többnyelvű, többnemzetiségű, s szerencsésnek, boldognak a ref. egyházat, hogy „egy nemzetiséget képviselnek, s egy-két gyülekezet kivételével mind magyarok," s így nincs bajuk a más nemzetiségek nyelvi igényeinek kielégítésével, s a megoldatlan nyelvi kérdéseknek nemzetiségi kérdésekké való elfajulásával, a mi egyházunkat hazánk törvényeivel hozza összeütközésbe s autonómiánkat kompromitálja. Azt nem fogja senki kétségbe vonni, hogy honi ev. egyházunk szerencsésebb volna, ha kebelében nyelvi és nemzetiségi kérdések, viták elő nem fordulnának, s miután ez csupán a nyelvek és nemzetiségek többfélesége miatt történik s úgy látszik, el sem kerülhető, el kell ismernünk, hogy egy-