Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Luther és Hutter (Dr. Masznyik Endre)

jel illetné meg a műnek legalább 300 1 apját is." Igazolja pedig a kritikus ez állítását művem utolsó — legrövidebbb — szakaszával, mondván, hogy itt „Köstlin műve II. kötetének lapjait zárjellel látva el, dr. Masznyik szövege lapról-lapra németül is olvasható." Szántszándékkal állítottam e két tételt : a vádat és bizonyítékot igy egymás mellé, hogy a kritikus úr háta mögött a menekvésre alkalmatos ajtót jó eleve elzárjam. Mert a bizonyíték magára tekintve oly szemenszedett ravaszsággal van formulázva, hogy magában véve, a dolog érdemét — a plágiumot illetőleg vemhes is, meg nem vemhes is lehet. Mindjárt megértetem magam. „Ha Köstlin műve II. kötetének lapjait zárjellel látjuk el, az én szövegem lapról lapra németül is olvasható." Hát ezt kétfélekép lehet értelmezni. Vagy ügy, hogy az én szövegem Köstlin művében lapról lapra németül is olvasható s akkor én tulajdonkép plagizáltam, az az Köstlint lapról lapra szóról szóra lefordítottam s a jó hisszemű olvasó, kinek az összehasonlítást talán nincs is módjában megtenni, bizonnyal így érti ; vagy pedig úgy hogy azon dolgokról, miket én munkám utolsó részében lapról lapra tárgyalok, Köstlin műve II. kötetének különböző lapjain németül szintén lehet olvasni. Az idézett lap-számok ez utóbbi felfogást látszanak igazolni, mert mig az én munkám lapjai 311-től kezdve egész 329-ig egyfolytában következnek, Köstlin művében a lapszámok össze-vissza ilyen formán sorakoznak : 254, 257—262, 262—8, 269 — 71, 333, 378—380 stb. Hát miben áll itt a turpisság? Abban, hogy Hutter úr elővette munkám utolsó részét s megnézte miről szólok én p. o. a 311 lapon s akkor felütve Köstlin művének tartalomjegyzékét, kikereste mely lapokon szól ugyan arról a tárgyról Köstlin s így járva el a többi lapokkal is, kimondja a nagy szót, hogy az én szövegem Köstlin megjelölt lapjain németül is megolvasható. Nos, kérem szépen, hát van ebben valami különös ? Tessék elő venni akármely nagyobb Luther életrajzot, tessék elővenni Mathesius Plitt-Petersen, Meurer, Jäkel, műveit, szóval mindazon forrásokat, miket én használtam vagy nem használtam s ugyanazt a tételt ép oly joggal felállíthatja On. Én az életrajzi anyagot ujjamból nem szoptam ki. Annak rendje és módja szerint megjelöltem öszszes forrásaimat s ha megjelöltem nem joggal használtam-e fel adatait ? De Ön engem Köstlin plagizálásával vádol. No látja édes Hutter úr ! — én most nagy titkot fogok Önnek mondani, olyat, minek hallatára On saját hitelével és egész malitiosus birálatával teljesen megsemmisül. Kényszerít e vallomásra s én — némi szégyenérzettel bár — de kimondom. Tudja meg — s ezt Önnek nem irói, hanem férfiúi becsületemre állítom s ha kell hitelesen is igazolom, — hogy „Luther Élete" cz. művem már egészen kidolgozva készen állott, a Luther társasághoz be lett nyújtva, a birálókat is megjárta s én Köstlinnek se kis, se nagy, se semmiféle könyvét még csak nem is láttam; — kerestem, jártam utána, de nem kaphattam meg, mert egy bizonyos ev. lelkész úr s jó barátom, maga is Luther életrajzán dolgozván, innen elvitte. S az a Köstlin, kin én oly fényesen csüngök, csak is akkor jutott kezembe, mikor művemet már nyomattam. Akkor az igaz elolvastam s ha mi fontos adatra leltem benne (ha kivánja egytől egyig megnevezem, mert kézírásom s a Köstlinből vett pótló jegyzetek még mind meg vannak) azt igen is felhasználtam, — igy — ami most már azt hiszem nagyon is érthető s egyszersmind tényt vet az On kritikai eljárására — épen művem utolsó részében, nevezetesen a Fülöp őrgróf házassági ügyénél, melyről (nem szorosan tudományos, hanem — építő czélzatú művet akarván irni) eleintén hallgatni akartam s a „Zsinatokról" szóló mű tartalmának részletes ismertetésénei, melyről hasonló okból eleintén csak nagyjából szóltam. S ön mégis Köstlin plagizálásával vádol : „idéző jel illetné meg — mondja — művemnek legalább 300 lapját" — s az egész mű öszszesen 354 lapból áll. Ugyan kérem, mondja meg igaz lelkére, mit érdemel az olyan kritikus, aki oly súlyos váddal ily lelkiismeretlenül tud vádolni egy írót, mit érdemel egy evang. lelkész, aki egy testvért, szintén evang. lelkészt és hozzá theol. tanárt, ki mint ilyen nemcsak a nagy közönség, de tanítványai előt is áll, az irói jellemtelenség sarával feketíti be? Ilyen kritikushoz nékem több szavam nincs. Épen azért ügyemmel apellálok oda, ahol az ev. író, ha mindenkor nem is méltánylással és elismeréssel, de legalább jó akarattal s igazságérzettel találkozik, — appellálok evang. egyházunk nagy közönségéhez. Felszólítok mindenkit, aki érdeklődik a dolog iránt, szerezzen magának közvetlen meggyőződést az iránt, ha én Köstlin művét plagizáltam-e ? Amit Köstlinből egyenesen átvettem, azt idéző jel közé tettem — s bár egy oly természetű műnél, mint az enyém, szokatlan, ez idézésnél — irói lelkiismeretem késztetett, hogy Köstlinek külön még a nevét is oda tegyem. Egyébként pedig művemben sehol senkit szóról szóra nem fordítottam s ha mit innen onnan átvettem, azt is szabadon reprodukáltam, s minden adatot művem sajátos, egészben eredeti szerkezetébe, gondolatmenetébe illesztettem. Hogy egyes fordulatok, kifejezések e vagy a szerzőével egyeznek, uram Isten ! hát csoda az? De hogy művem, mint egész, egységes és sajátom, azt vallom mindenkivel szemben. Sőt még a hol Luthert magát fordítom, ott sem törekedtem szó, hanem igenis gondolathűségre, mert oly művet akartam adni, melyen az idegenszerűségnek még csak nyoma se érezzék. Innét, hogy egyes lutheri kép vagy kifejezés nálam más, de a magyar gondolkodás szellemével inkább egyező alakban jelenik meg. Hogy művemnek vannak hiányai s hogy e hiányok jelentékenyek, azt én érzem és tudom leginkább. Elismerem különösen azt, hogy stylusom itt