Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Irodalom – Könyvismertetés - Luther élete (Krupec István)

114 két magyar Luther életrajz került ki e napokban a sajtó alól. Az egyiket G-yurátz Ferencz pápai ev. lelkész irta, a másikat — a sorrendben az elsőt — Dr. Masznyik Endre. Szívesen fogadjuk nevezett irók szellemi munkálkodásának eredményét. — Szép és nem könnyű munkába fogtak ők bele. Annak a férfiúnak, a ki — egyik kiváló életirója szerint — a Sz. Írásban kijelentett evangyéliom mellett való tanubizonyságtétel által oly hatalmasan megmozgatta a belső életet: szivet, akaratot, mint az apostolok kora óta senki más: életét megrajzolni szép és nem könnyű munka. Sikerült-e Dr. Masznyik Endrének a rajza, — erről kívánunk ezúttal, — az eddigi s az ezentuli bírálók, ismertetők sorába állva, mi is véleményt mondani. Hogy hosszadalmasak ne legyünk: fogjuk össze a műnek compositióját annak tartalmával, az alakot az anyaggal; hatoljunk be azután a műnek szellemébe s álljunk meg stylusánál. A compositiót illetőleg a történeti kritika egy életrajzban mindenesetre kerekdedséget keres. A kerekdedség pedig fel van tételezve a történetíró művészi érzékétől. Ez érzék hiánya sokat levon a legfáradtságosabb utánjárással egybeállított történeti s főképen életrajzi műveknek értékéből. De a művészeti elemnek a történetírásnál nincsen főszerepe. Emlékezet és anyag előbbre való itt. mint phantasia és alak; felfordult az állapot ha az alak uralkodik az anyagon, s azon követeléseken, melyeket a történeti kritika az anyag tekintetében támaszt. Ilyen követelés mindenelőtt az anyagnak lelkiismeretes kutatáson alapuló gyűjtése, mely nélkül a mű teljes nem lehet; ilyen követelés az események előterjesztésében a hűség, mely nélkül a képzelem ne vigyen elevenséget a mű egészébe és részeibe, mert ha visz : szépíthet talán de nem építhet. Mindezen s egyéb itt elő nem sorolható szempontoknak és annak tudatában, hogy a kritikusnak feladata a birált munkának úgy hibáira rámutatni, mint jelelségeire figyelmeztetni: véleményünk Dr. Masznyik művéről következő: Az általános benyomásról kívánván számot adni mindenelőtt kiemeljük, hogy szerző sokat tett azon felfogás helyességének igazolására, mely szerint a történetíráshoz művészet is szükséges. Szembetűnően szép munkájának a felosztása, ügyes az anyagcsoportositása ; eleven színekkel festi a részleteket; arányosan combinálja a jellemzésekkel az események előadását ; gyors kézzel alakít s döczögés nélkül vezet át az egyes eseménycsoportozatokon. Mindez — elismerjük készséggel — nem csekély dolgot adhatott szerzőnek, mert bizonyára könnyebb krónikásnak lenni, az eseményeket évek szerint száraz modorban registrálni, mint költői s bölcselő lélekkel és az események hű előadásának kára nélkül históriát irni iparkodni. — Nincs kifogásunk a mű teljessége ellen sem ; a forrásait megnevező szerző szorgalommal gyűjtött s gondos válogatással adott annyit, mennyit a. kitűzött czélra való tekintettel adni szükségesnek s lehetőnek látszik. Vannak munkájában szép számmal idézetek is. Költőiek és történetiek. Utóbbiakról a legnagyobb dicsérettel emlékezhetünk meg. Az egykorúak s különösen magának a hősnek megszóllaltatása életrajzokban bizonyára a legmeggyőzőbb, mert közvetlenül ható tanúbizonyság, melylyel azonban vissza is lehet élni, s melylyel unalmassá is lehet válni. Szerző nemcsak mértéket tart ez idézetekben, hanem gonddal be is illesztgette őket az előadás folyamába. A költői idézetek közt is vannak kétségkívül találók s ildomosak, melyek a helyzetet élénkítik, illusztrálják, de vannak olyanok is, melyek bízvást elmaradhattak volna. Ez idézetekre- valamint egyéb dolgokra vonatkozó kifogásainkat néhány példával is igazolni fogjuk alább, most csak általában akarjuk elmondani, hogy beleakadunk itt-ott u. n. „közhelyekbe" is, melyek a műnek sem teljességéhez sem kerekdedségéhez kiegészítésül nem járulnak hozzá s az ifjúság gondolatvilágának gazdagítására sem valók. Némely különösen politikai eseményeknek beleszővésében is hasztalan keressük a művészi érzék mellett a történeti érzéket, úgy hogy megtörténik velünk, hogy midőn a legnagyobb élvezettel olvassuk szerzőnek hőseért való lángoló lelkesedéséről, nemkülönben a sz. írásban jártasságáról tanúskodó feljegyzéseit s magunk is lelkesedünk és okulunk: hát csak eljutunk a történeti események olyan rajzához, melyet azután legalább is a történeti előadás komolyságával összeegyeztetni nem tudunk. Azonban tartsunk rövid szemlét az egész munkán, mely B. Prónay Dezső egyet, felügyelőnknek van ajánlva. Történeti értékű előszó s a mű szellemét visszatükröző lendületes bevezetés után bemutatja szerző Luther Mártont mint a hit növekedő hősét (I. Rész) a „családi körben," az „iskolában," a „kolostorban" s a „kathedrán." A négy fejezet között az utolsó-előttiben legszembetűnőbb az elbeszélésnek egyszerűséggel kapcsolatos szépsége. így mindjárt az elején (a kolostorbalépésnél) s továbbat is. Sikerültnek mondható főképen Luther tépelődéseinek rajza (a mint forduló pontra ér ismeretlen világosságot pillant meg, melyből „nap nap után mind több sugár hatolt be a kolostor falai közé, —. szivébe"...) Általában már az első rész olvasásánál észreveheti a figyelmes olvasó, hogy gondolkodó, mélyen érző s szépen beszélő iróval van dolga, ki egész lélekkel csüng tárgyán s azt másokkal megkedveltetni iparkodik. Szép számmal vannak világolni hivatott gondolatai; nincs híjává azonban az elrejtendő gondolatoknak sem. így pld. mikor a 11. lapon az alkalomból, hogy L. M. atyját a városi tanácsba beválasztották, megjegyzi: „hiába! elkelt az értelmes és takarékos ember Mansfelden is." Ilyen „közhelyek" ugy teremnek, hogy az ember bőbeszédüség vágyából vagy szertelen világosságra iparkodásból szavakba öltöztet olyan gondolatot, melynek legjobb lett volna „véka alatt" maradnia. Luther szent beszédjeit s egyetemi előadásait ismertető 4-ik fejezet végén is tanulságos hangulatunkat kissé megzavarja egy keresett s a közvetlenül előző sorokkal össze nem vágó felkiáltás (t. i. hogy „egy szóval Vittenbergben pitymallott"), mely által az iskolás bölcsekkel való társalgásba belefáradni látszó szerző a küszöbön álló fordulatnak formát adni sietett. Sehol másutt azonban nincsen okunk megakadni az átmeneteken, mert azok úgyszólván mind gyönyörűek. így mindjárt a második részben, melyben szerző a hit viaskodó hősét eleveníti meg előttünk, a mint „síkraszáll," „csatározik," „a hadbirák előtt" s Eck Jánossal „szemtől szembe" megáll; kimondja, hogy „le az Antikrisztussal," fogadja a „papiros mennykőt" s vívja a „döntő ütközetet" (Vorms.) Az egytől-egyig az író tollának becsületére váló fejezetek között, melyek elsejében a 95 tétel