Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Külföld - A berlini városmissió (Krahulecz A.)

theologus- s lelkészképzést theol. intézeteinkben oly fontos egyetemes egyházi közügynek tekintem, a mely méltó arra, hogy necsak a theol. tanárok szóljanak hozzá, hanem azok is, kik ez intézetektől távolabb állanak ugyan, de egyházi ügyeink iránt nagy érdeklődést mutatnak. Különösen kivánatos volna, hogy nt. lelkészeink közül szólanának fel minél többen, minthogy ezen ügy legszorosabb összefüggésben van a lelkészi hivatással s állással és minthogy ők más szempontból Ítélik meg a theol. intézetekből kikerült lelkészjelölteket, mint a theol. tanárok, kik hivatásuknál fogva inkább az elméleti tudást s okoskodást és az ismeretek mennyiségét veszik a képzettség zsinórmértékéül. Felszólalásukat annál is inkább kell tekintetbe venni, mert theol. intézeteink hivatása nemcsak az elméleti theol. tudományokkal való foglalkozás s azoknak előadása, hanem a leendő lelkészeknek a gyakorlati élet számára való képzése. A theol. intézetek tanárai vagy határoztak már ezen ügyben, vagy még csak fognak, de minden esetre nem czélszerűtlen nézeteinknek nyilvánosan való higgadt s komoly kicserélése. Ezen ok és czél vezérel, midőn nézetemet a nt. szerkesztő úr engedelmével e lap hasábjain közlöm. Az idéztem jk. pont alapján legelsőben azon tényt kell constatálnunk, hogy a 3 theol. intézet tanterve között nincs meg a szükséges összhang, mely a theol. hallgatóknak lehetővé tenné az egyik intézetből a másikba való átlépést. Eltekintve attól, hogy nem ismerek példát theol. intézeteink életéből, a mely erre bizonyításul felhozható volna, a mennyiben eddigi eperjesi tapasztalásom szerint az átlépés nagyon könnyen s minden nehézség nélkül történt, ettől eltekintve az eddig követett tantervek között sem találok oly lényeges eltéréseket, a melyek lehetetlenné tennék egy intézetből a másikba való átlépést s így több intézetnek látogatását. Azt ugyanis, hogy az egyik intézetben az exegesistől elválasztva külön adatik elő a bevezetés s bibliai theologia, a másikban pedig egybeolvasztva, azt nem tartom oly lényeges eltérésnek, hogy e miatt nehezíthetné az átlépést egyik, vagy másik tanár s intézet. Ez egyéni meggyőződés dolga, hogy e tudományoknak ily összeolvasztott előadását tartja valaki czélszerűbbnek, vagy pedig az elkülönítettet véli helyesebbnek. Valakinek egyéni meggyőződését másra oktrojálni nem tanácsos dolog, nem tanácsos különösen tanároknál, kik egyéni meggyőződé s ök alapján nagyobb eredménynyel kezelhetnek valamely tárgyat, mintha másnak meggyőződése s elvei szerint kell azt kezelniök. Azt sem tekinthetem az átlépést akadályozó oknak, hogy egyes tárgyak az egyik intézetben több heti órában adatnak elő, mint egy másikban, mert elvitázhatlan tény, hogy a mit X tanár egy órában végez, azt egy másik 3

( 4 vagy 2 órában adhatja elő talán ép ily eredménynyel. Ez a tanárnak ügyességétől függ, a mely személyenként változó. Elfogadva azonban az idéztem jk. pontból constatálható tényt valóságnak, feladatunk oly tanterv készítése, mely megszüntesse az átlépést gátló s megnehezítő akadályokat s egymáshoz közelebb hozza az egyes theol. intézeteket, a melyek egy anya gyermekei s egy czél felé törekszenek. Ezen tanterv készítése azonban szorosan függ össze azon kérdéssel, hogy mely tárgyakat, mily terjedelemben s mely időben adjunk elő s ez ismét azon czéllal s eszménynyel, melynek elérésére törekszünk s melyet a lelkészképzés elé tűzünk. A czél pontos meghatározása s világos látása útbaigazító az eszközök helyes megválasztásában és sikeres alkalmazásában. Hogy szavaim könnyebben érthetők legyenek, nem fog ártani, ha egy rövid pillantást vetünk a múltra. Csak a közelmúltban volt, hogy theologusból lett pap, tanár, tanitó s azon kivűl is sok más s hogy a theologiára nem csak azért mentek, hogy lelkészekké lehessenek, hanem azért is, hogy más állásokat tölthessenek be. Ennek következménye lett, hogy nem theologusoknak valók is azokká lettek s hogy az ilyenek, lia később mégis lelkészekül választattak, nem a theol. tudományokra, hanem kedvencz stúdiumaikra adták magokat s így váltak belőlök kitűnő természettudósok, történészek, mathematikusok sat. Ily módon egyházunk híressé lőn tudós lelkészeiről. Minthogy a szakrendszer behozatala óta megváltoztak ebeli viszonyaink, mi természetesebb, minthogy a theologiára lépők csak lelkészeknek vagy theol. tanároknak képezhetik magokat s a theol. tudományokon kivűl másokkal szakszerűen nem foglalkozhatnak. Itt az alapja ama panasznak, melyet valamely jeles lelkészünk halála alkalmából, a ki talán kitűnő természettudós volt, felhoznak, hogy íme ismét kidűlt egy világító oszlopa az egyháznak, a ki tudománya által tette híressé nemcsak a maga nevét, hanem egyházát is. E panaszok a dolog természeténél fogva hova tovább alaposabbak lesznek, mivel a szakoktatás óta mind inkább kevesbednie kell azon lelkészek számának, a kik világi tudományokkal szakszerűen fognak foglalkozni. S ezt én nemcsak természetesnek, hanem rendén valónak s az egyházra nézve üdvösnek találom. Ily panaszokkal tulajdonkép csak azok állhatnak elő, a kik nem tudnak kibékülni korunk haladásával s azzal nem tartanak lépést. Ámde nem ritka azon panasz sem, hogy lelkészeink nem állanak a míveltség azon fokán, melyen a kath. klérus, ennélfogva a társadalomban nem szerepelnek oly mértékben, mint a hogy hivatásuknál s állásuknál fogva szerepelniök kellene. Mennyiben jogosult e panasz azt nem vitatom s lia jogosult, mi az oka, azt nem kutatom e helyütt : de tény az, hogy a panasznak, ha jogosult, elejét csak úgy vehetjük, hogy az egyháznak mívelt, a társadalomba való képzett lelkészeket nevelünk. Jól tudom, hogy e kérdéssel ismét szorosan függ össze a fizetés anyagi dotatió kérdése; de mivel ez is távolabb esik tárgyamtól bátran mellőzhetem. Tekintve úgy a fentebb, mint utóbb mondottakat nem vonhatunk más következtetést, mint hogy