Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Az ifjúsági önképző körökről (Albert József)

401 Az ifjúsági önképzőkörökről, (Tanárkörbeli előadás.) Az önképzőkörök kérdését a pozsonyi tanári kör vetette föl először, még pedig, úgy látszik, azért, mert ez ideig ily egyesületek inkább csak a felekezeti intézeteknél vannak életbeléptetve. Azóta sokan hozzászóltak a dologhoz; többek közt a „Tanáregyesületi közlöny" közölte Pintér Kálmán kecskeméti tanár felolvasását, melyben a körök mellett nyilatkozott s ugyanilyen értelemben írt Sulc Endre tisztelt barátom is a selmeczi lyceum ez évi értesítőjében. Később reflektálni fogok argumentumaikra, egyelőre azonban ezektől függetlenül három kérdésben akarom összegezni a fölvetett eszmét. E három pont a következő : I. Minő szükség hozta létre az önképző köröket? II. F e 11 f o r o g-e még ma is az a szükség? és III. ha 11 e m forog fenn, megokolható-e az önképzőkörök felállítása valami más szükség által? A mi az első kérdést illeti, kénytelen vagyok Sulcczal egy nyomon haladva, ismert irodalomtörténeti tényeket fölmelegíteni. Tudjuk ugyanis, hogy Kis János, mint soproni tanuló, Német Lászlóval és több más társával szövetkezve üres óráikban együtt gyakorolták a franczia, olasz, spanyol és angol nyelveket s ez uton alkalmuk volt bővebben megismerkedniük a modern irodalmakkal. Azonban — bármily visszásán is hangzik mai nap — sokkal nehezebb volt a magyar irodalomról értesülniök, mert az iskolában erről keveset hallottak, az iskolai könyvtárban keveset találtak, hírlaphoz pedig elvétve juthattak. Kis János tehát Péczeli Józsefhez, a franczia iskola egyik vezérirójához fordult, a ki ellátta jó tanácsokkal s így alakította meg ezután Kis 1790. márcz. 20-án a soproni „Magyar Társaságot", a hol az ifjak helyrepótolták az iskola mulasztását s alkalmuk nyilt könyvtár felállítása, az új írók müveinek megrendelése, szavalása és ismertetése által saját nemzeti irodalmukkal is megismerkedni. E soproni példát aztán követte az ország legtöbb tanintézete. Kétségtelen, hogy abban a korban, mikor az iskola a magyar irodalmi tanítást mellőzte, szükség volt az ily önképzőkörökre s mert az ifjúság szükségét érezte, létesítette is, sokszor a tanári kar ellenzése daczára, mint erre épen a pozsonyi lyceumi önképzőkör történetében van adat. Azonban — hogy a kitűzött második pontra áttérjek — az is kétségtelen, hogy ebből a szempontból a mai viszonyok közt nincs szükség többé az önképzőkörökre. Hál' Istennek! ma már a nemzet classicusainak egy részét az iskolában olvastatjuk, a többit pedig többé-kevésbbé alaposan ismertetjük. Az ifjúságnak tehát nem kell e végből kiilön kört alakítnia; azért, a kik még mai nap is az önképzőkörök mellett vannak, azok, mint Pintér és Sulc, főleg az iskolai irodalmi tanítás kiegészítésének szempontját szokták hangsúlyozni. Sulc például atféle helikoni ünnepélyeket rendez ! minden két hétben egy-egy kiválóbb írónk emlékére és tiszteletére. Az ilyen ünnepélyen azután szavalnak az illető író jelesebb költeményeiből; felolvassák az életrajzát s végül egy-egy jelesebb művét aestlietikailag fejtegetik. A hol nem így járnak el, ott, Sulc szerint, az önképzőkör el van szigetelve az iskolától s nem egyéb, mint éretlen szépirodalmi társulat. Pintér már több szabadságot enged. Szerinte ugyanis egy-egy eredeti költemény, rajz, novella vagy értekezés ott, az önképzőkörben annyi üdvös ' eszmecserére adhat alkalmat, a mennyire a rendes tanóra alatt bizony nincs idő. Továbbá — ugyancsak Pintér szerint — az ifja a szavalásban kezdi először kimutatni erejét, ízlését, egyéniségét, nem ritkán ereI detiségét. De a rendes órákban ennek a gyakorlására csak az V. osztályban van idő, a balladák olvastatásánál, feljebb az anyag bősége miatt nem érni rá, — i pedig a szavaláshoz bizonyos fokú érettség s képzettség kell. Mindez helyet találhat az önképzőkörben s ennyiből egészíti az ki az iskolai tanítást. Ismétlem, ez a Pintér argumentálása s részemről hozzáteszem, nagyon megszívlelni való argumentumok. Csakugyan egészen más az, ha a fiú önként buzdul fel arra, hogy elméleti ismereteit gyakorlatilag alkalmazza, mintha az iskolában szorítja rá a tanár s másrészt a jó szavalás se utolsó dolog, ha mindjárt nem is tulajdonítunk neki oly nagy fontosságot, mint Pintér. Mindamellett erre még azt lehetne mondani, hogy lia magyarból nem elég az, a mit az iskola nyújt, szaporítsuk meg a rendes órák számát; mert hisz ebből a szempontból tekintve, az egész ügy tűnik fel, mintha a tanár azt mondaná tanítvánvainak : „fiúk! erre a mi szép tárgyunkra, a magyarra, kevés a rendes óraszám, azért egyezzetek belé, hogy hetenként még egy-egy gyakorló órával szaporítsuk." Igen ám, csakhogy tudvalevő dolog, minden professor kevesli a tárgyára szánt órák számát s mi történnék, ha egvszerre valamennyinek eszébe jutna ilyen önkéntes óraszaporításra felszólítni a fiúkat abból a czélból, hogy — mint Pintér mondja — az iskolai tanítás kiegészíttessék?! Ez a „kiegészítési" argumentum tehát nagyon kétes értékű s én a magam részéről egészen másban látom az önképzőkörök czélját és hasznát, ügy hogy a kérdést — tekintet nélkül a magyarra fordított órák számára — így szeretném felállítani: van-e e g y á t a 1 á 11 szükség arra vagy nincs, hogy a tanuló i f j ú s á g privátmunkásságát ellenőrizzük! Értem privátmunkásságon azt, hogy a jóravaló tanulók iskolán kivül sokat olvasnak, sokat tanulnak s a mi több, ezek alapján sokat terveznek és gondolnak olyat, a miből, hogy úgy fejezzem ki magamat, egész kis világnézletök alakul s döntő hatású lehet úgy a jellemfejlődésre, mint a pályaválasztásra. Már pedig azt, hogy mivel foglalkozik az ifjú szabad óráiban, minő studiumokra terelik hajlamai, hogyan használja a forrásokat s minő eszmék támadnak benne, iskolában csakugyan nem lehet mind lekérdezni, sőt mi több, nem is felelnének rá