Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Tanévmegnyitó beszéd (Schneller István)

352 Meglehetősen ismerem egyházunk múltját, de őszintén megvallom, hogy ezen „kettős szivűséget" indokoltnak nem találom. Mert kérdem én, váljon mikor vallott kudarczot honi ev. egyházunk, mint olyan? Soha! mert hiszen nagyobb közös erővel megindított vállalatról közöttünk alig volt szó. Eszmékben szegény egyházunk mindeddig szegény volt kezdeményezésben is, de ha megragadta az initiativát komolyan, azzal hál' Istennek fel nem sült, valamint ezt napjainkban a gyámintézet s némileg talán a theologiaiakadémia is fennen hirdeti. Küzdjünk ezen kishitűség ellen, melynek létjogosultsága nincs; csak akarnunk kell szentül s mindent cselekedhetünk a Krisztus által, ki minket megerősít; ne csüggedjünk, ha azonnal fényes siker nem koronázza fáradozásunkat; M a mélyre az Urnák parancsszavára s vessük ki az 0 nevében hálóinkat; Jehova niszszi, a Jehova az én zászlóm, legyen jelszavunk s az, ki bennünk cselekedte az akarást, cselekedni fogja a véghezvitelt is az ő ingyenvaló jókedvéből! Oly ellen továbbá, kivel szembeszállanunk kell, a felekezeti öntudat hiánya. Nem hinné az ember, ha minden nap nem tapasztalná, de vannak sokan, kik nem annyira társaságunktól, mint inkább nevétől, czégétől idegenkednek. Luther-társaság, minő anachronismus. Ily sibbolethek túlélték magokat s kár volt rég elmúlt idők szellemének még csak látszatját is felkölteni akarni; lejárt, úgy tartják, a felekezetiesség kora s főleg az ev. egyháznak nincs oka válaszfalakat emelni s a sok félreértést s számos harczot előidézett felekezeti elv mellett lándzsát törni. Csakugyan lejárt volna, t. közgyűlés, a felekezetiesség kora? Ismerik-e az idők intő jeleit azok, kik ily, állítólag korszerű nézetnek hódolnak? A régi ellenség kettőzött erővel gyűjti légióit s harczra szólítja híveit; szóval és tettel bizonyítja, hogy elérkezettnek látja azon időt, melyben ama ismeretes coge intrarét uj alakban alkalmazásba hozza s győzelemittasan hirdeti, hogy ama három évszázad, mely szakadások és szekták életében válpontot képez, a protestantismusra is végzetessé kezd válni, s mink bizonyos nivellírozó áramlattól elragadtatva, leakarnók rontani azon védbástyákat, melyek sz. örökségként az apáktól reánk szállottak, s el akarnánk felejtkezni azon intésről: Tartsd meg azt a mi nálad vagyon, hogy senki el ne vegye a te koronádat!? Terjeszszük Luther szellemében az evangéliumot népünk között ; nincs okunk szégyenleni e sokat gyalázott nevet; jó nemes harcz az, melyet vivője harczolt s mely mindeddig befejezve nincs ; sorakozzunk azon zászló körül, melyet ő lobogtatott hatalmas, az Ur lelkétől edzett jobbjával, év rovxip viza. S hogy még egy harmadik eílenünk van, ki sikeres működésünket akadályozza, ezt mindnyájan tudjuk, hiszen mindnyájan ismerjük őt, a szerencsétlen nemzeti féltékenység az. Sokat szenvedett egyházunk ujabbkori átka ez. Nem értjük, gyanúsítjuk, marjuk egymást, elfelejtettük a testvériesség nyelvét s odáig jutottunk, hogy a legtisztább szándék tisztátalan, undok forrásra vitetik vissza. Ezt illustrálja társaságunk rövid múltja is. Megindítottuk az actiót, felhívtuk bizalmasan a hitrokonokat közreműködésre s mit tapasztaltunk? Magyar volt, mert olyannak kellett lennie az első szó, mely ajkainkról ellebbent, s ez elegendő okul szolgált magyarosító tendencziákat szimatolni ezen szó mögött, elegendő okul be nem lépni társaságunkba. És uj kéréssel fordúltunk polyglott egyházunk természetéhez híven a testvérekhez, s meg volt az alattomos, sőt nyilvános gyanúsítás, hogy legyezgetjük a nemzetiségi velleitásokat s meg volt az ok, kancsal szemmel nézni lépteinket. Nincs ok ezen féltékenységre, politikát nem űzünk, nem ezen vagy azon nyelvnek —• az ev. egyház szolgálatában állunk; „itt nincsen sem görög sem zsidó", vagy viszonyainkra alkalmazva: itt nincsen sem magyar, sem német, sem tót, mink mindnyájan egyek vagyunk a Krisztusban, ez a mi vallomásunk, s ha a nagy apostollal szólunk : Mindeneknek minden lettem, hogy mindenestül fogva valakiket megnyernék, ezzel nem vétünk az egyházban működő sz. lélek ellen, qui per diversitatem linguarum omnes gentes in unitatem fidei congregat, nem a haza ellen, mely minden gyermekét nyelvkülönbség nélkül, míg csak el nem felejti a szeretet nyelvét, édes anyaként szorítja áldó szivéhez s melyen kívül széles e világon egyikünk számára sincsen hely. Jeleztem a helyzetet, t. közgyűlés, rámutattam azon akadályokra, melyek utunkban állanak s tettem ; azt nem azért, hogy azzal támogassam a kimutatott csekély eredmény által indokolt absolutorium iránti kérelmünket, hanem hogy erélyes közreműködésre hívjam fel társaságunk t. tagjait a közös ügy mellett a közös ellenséggel szemben. Váljon kifejtett álláspontommal szerencsés voltam-e a t. közgyűlés álláspontját is kifejthetni, nem tudom; én részemről első ízben szólván e helyről a t. közgyűléshez, kötelességemnek tartottam kifejezést adni credomnak, s én máskép nem tehettem. De akár egyetért a t. közgyűlés előadott nézeteimmel, akár nem, abban az egyben, ezt erősen hiszem, mindnyájan egyetértünk, hogy társaságunk csak úgy oldhatja meg feladatát, ha mindnyájan czéltudatosan, együttesen, lankadatlanul buzgólkodunk szolgálatában. Az utak itt-ott eltérők lehetnek, mert hiszen „az ajándékokban különbség vagyon", de közös legyen a czél, s ezen közös czél utáni futásunkban legyen vezércsillagunk az Augustinusi : „In omnibus", ismétlem: in omnibus Caritas. És ezzel magamat a t. közgyűlés bizalmába ajánlva, az ülést megnyitottnak nyilvánítom. Tanívm.egnyitő beszéd, (Tartotta az egyet. ev. theol. akadémián 1888. szept. 6-án Schneller István igazgató.) Vége. Csak is az egész személyiségnek, minden erői és érzelmeivel való elmélyedése önmagába s így vég-