Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Luther és Hutter (Dr. Masznyik Endre)

F ' T ' 169 Majd ha végeztünk egymással, akkor — egy sétára oda is, Önnel is szivesen elmegyek. A mint mondtam :* Ont művem, mint egész nem érdekli. A kabát rojtjaiba kapaszkodik. Hát hiszen a lelógó rojtok is kedvesek lehetnek — a kis gyermekeknek, de a komoly kritikus ne restelje a kabát anyagát, szabását, állását, varrását se megvizsgálni. Az első rojt, melyet Ön munkámról letép ; a paraszt lázadás. Lássuk, miért tépte le? Hutter úr Luthert akarja védelmébe venni — velem szemben, mert nem tűrheti, hogy én róla oly képet rajzolék, mely az ő kegyeletét sérti s mely sem az igazságnak, sem Lutter jellemének meg nem felel. Hát a kegyeletről igen különfélék lehetnek a nézetek, de én — midőn kétségbe vonom, hogy Luther iránt Hutter úr nálam nagyobb kegyelettel viseltetnék — határozottan meg vagyok győződve az iránt, hogy egy életrajz megírásának a kegyelet lehet ugyan kedélyi oka, de nem lehet irányadó elve. A történet Írásnak elve, csak egy lehet: az igazság s ez az igazság nem a száraz adatok krónikaszerű összeállításában, vagy az okok és okozatok kisszerű mérvben külsőleges combinálásában, hanem az eseményeknek magával a történeti életet mozgató alapeszmével való szerves összefüggése kimutatásában áll. Mikor én Luther életét megírtam — eltekintve, mondom, a kedélyi mozzanattól — már eleve a történetírás ezen megjelölt eszmei álláspontjára helyezkedtem. Meg akartam Luther életét magából a Luther személyiségéből, az ő külső emberét, az ő belső emberéből: vallásos egyénisége központjából, llitél)01 érteni, ugy a mint ez a hit, a sajátos életfejlődés folyamán életre kelt, öntudatában megalakult s s egész működését, összes tetteit, cselekvéseit, mint állandó élethatározó elem szükségszerűen befolyásolta. Innét, hogy én Luthert mindég Lutheren s 7iem saját szemüvegemen át nézem, vizsgálom s ép ez a teljesen objectiv történeti álláspont tette lehetővé, hogy midőn Luthert erényei s hibáiban, Lutherrel magával magyarázni törekedtem, egyszersmind képes valék vele szemben ott, ahol szükségét láttam egyéni kritikát is gyakorolni. Ezt szükségesnek találtam előre bocsátani, hogy Luthernek a parasztlázadásban tanúsított magaviseletére vonatkozó tárgyalásom helyes voltát kimutassam. Nem akarok Hutter úr azon esetlen állítására reflectálni, hogy „az evangeliom pirkadó világosságának édes kevés köze van a parasztháború lángjaihoz" mert ezt a világtörténet adatai lépten nyomon megczáfolják. A forradalmaknak igen is sok közük van az isteni igazság pirkadó világosságához ; — azok legtöbb esetben az öntudatra ébredő szellem vulkanikus kitörései. Az üdvözítő maga mondja: nem békességet, hanem fegyvert hoztam a világra! Luther pedig már a vor m si gyűlésen tartott beszédében jelezte, hogy tana következtében egyenetlenségek és forrongások támadtak s hogy fellépésének egyik indító oka, hogy a szegény népre nehezedő, elhordozhatatlan zsarnokság uralmát (mely „a híres német nemzetek közt a javak és javadalmak hallatlan kiaknázásában s nem csapán a lelkiismeretbeli szabadság leigázásában nyilvánult) megtörje. Hát tessék Hutter urnák erre azt mondani, hogy az evangeliom pirkadó világágosságának édes kevés köze van a paraszt háború lángjaihoz ! ! Peddig akkor még csakugyan csak pirkadt ! A hitszabadság szükségszerűleg a polgári szabadságra vezet. Vagy a keresztyénségnek éppenséggel semmi köze a rabszolgaság megszüntetéséhez ? S rabszolgák nem voltak már a reformáczió korában ! Hogy aztán a hitszabadság a jogszabadságnak adva életet, a tényleges földi életviszonyok sajátszerűségéből folyólag szabadosságra, az az lázadásokra vezetett, azt én nagyon jól tudom, de itt már többé nem az isteni eszmék, hanem az emberi érdekek, a zsarnokok és rabszolgák közt történetileg létesült jogi viszonyok rendezése kérdésének körébe léptünk. S ép ez az a pont, ahol én, mint a XIX. század gyermeke az események megítélésében egészen más szempontokból indulva ki, mint ezt Luther tevé s Hutter teszi, — Luther eljárásában a következetlenséget s Hutter felfogásában az idétlenséget kénytelen vagyok constatálni. „Visszatetsző — mondja On — mikor Dr. Masznyik egy részeg hordának elpusztulásán kesereg." Uram! lelkész ön, vagy hóhér, hogy nincs szivében a könyörületnek egy szemernyi érzete, midőn a népek százezreit mészárszékre hurczolva, elvérezni látja? No hát én szivet Önnel nem cserélek. Én a népet nemcsak erényeiben (mikor a párbért lefizeti), hanem bűneiben is szerető szivemhez ölelem, mert mesterem tanított rá, aki igy imádkozott : Atyám ! bocsásd meg nékiek, mert n e m tudják, mit cselekszenek! Nem tudják! — érti Ön e szó fontosságát s érzi vádját. Ne vegye hát rosz néven, ha felfogásában idétlenségnél egyebet nem láthatok. De megbocsásson, ha fentartom, azon nézetemet is, mely Luther eljárásában következetlenséget lát. Ön szerint Luther épen a parasztmozgalomban következetes, mert — ugy mond — „villámban dördületben, miként a szikla, rendületlen." Látszik, hogy ön tárgyalásom mélyébe nem hatolt be. Mit mondok én : Luther szerint egyháznak és világnak egymáshoz semmi köze, kétféle ország van : Isten országa és a világ országa. A keresztyént — illetőleg csak a szegény parasztot — e világ dolgai nem érdeklik : ő mártir a földön, tehát szenvedjen, tűrjön s soha eszébe ne jusson e világot az isteni elvek alapján átalakítani. E világ országában a fegyvert isten a felsőség kezébe adta, — igy hát fegyverhez csak is annak szabad nyúlnia. Az úr megölheti a parasztot, de a paraszt az urat nem. Ki ne látná be, hogy a Vor m s előtti Luther, ki a