Evangélikus Egyház és Iskola 1886.

Tematikus tartalomjegyzék - Külföld - Spanyolországi ev. missio (Láng Adolf)

62 Megköszönnék az új tagok ! A tévedés abból az állításból eredt, hogy az újonnan belépők az alapítók pénzének veszik hasznát; pedig megfordítva : az alapítók családjának a segélyt jórészben a mostaniak tagdíjaiból kell fizetni, a mostaniakénak az utódok tagdíjaiból. Hogy ebben igazan van, bizonyítom éppen az alapítók régebbi okoskodásával; hiszen 1871-ben a jkv. így szól: „mivel a jövő évi segély a tagok évi illetékeiből fedezhető nem lesz" stb. fel kell emelni a díjakat. Azonban tegyük fel, hogy egészen alaptalan ez az egész okoskodás, vájjon a bekeblezési díjat ily magasra csigázni megegyezik-e az igazsággal vagy nem : még akkor is mellettem bizonyít az az ősi igazság, hogy lehetetlenre senkit sem lehet kényszeríteni. Már kérdem, hogyan és honnan fizessen 60 frt bekebelezési díjat az a szegény fiatal ember, a ki tanítói állomást nyervén, ruhát, biítort, mindent kénytelen hamarjában beszerezni, valószínűen hitelre. A többi hitelező sorába már most oda áll a gyámintézet, s kegyesen gyámolítja a gyámoltalan kezdőt egy hatvan forintos adóslevéllel! Adósságait is fizesse, meg is éljen családostól, nem-szeretem napokra is tegyen félre abból a 300 frtból ? Mellettem bizonyít más intézetek példája is. A dunántúli kerület gyámoldájában a beírási díj 4 frt; a bányakerületinél 3 frt, sőt éppen a magunk esperessége által most tervben, vázlatban el is fogadott tanári nyugdíjintézetben egyáltalán nincs is bekebelezési díj. Tényleg vajmi fogyatékosan is fizették a bekebelezési díjat ez intézetnél, hiába ismételte oly síírűen az esperesség a végrehajtást elrendelő határozatokat; 1885-ben a felvételi díjtartozás már 1355 frtra rúgott, a 20 tanító — némelyikök már évek óta — vonakodik a bekebelezési díjat lefizetni vagy arról kötelezvényt adni. Mi haszna az esperességnek az ilyen számokból, a miknek érték nem felel meg vagy ha irgalom nélkül behajtja, nem egy családot vagyoni zavarba taszít, adósságba ver, nagyobb bizonyos bajt okoz, mint a milyen bizonytalan kedvezménnyel kecsegtet. A terhet tehát az alapítók jórészt a később belépők vállaira vetették át, míg a segélyben viszont az előnyt megint a maguk családjának siettek biztosítani, a mire bizonyság az 1884-i gyűlésen tett indítvány, mely szerint a harmincz éven át (tehát az alapítás óta) fizetők özvegyeinek és árváinak segélypénze évi 200 frtra emeltessék ; az 1885-i gyűlés el is fogadta ezt, hozzá tevén azonban a 25 évig fizetők javára is 140 frtnyi díjat ; holott az alapszabályok szerint csak 100 frt illette volna mindkettőt. De kérdem, ha helyes és elfogadható az indítvány azon megokolása, hogy ezen emelést a pénztár megbírja, miért nem terjesztették ki minden fokozatra egyiránt, miért éppen csak az alapítók és első fizetők javára? A részrehajlatlan igazsággal megegyezik-e ez? Nem! különbség van az alapítók és a későbbiek között : amazok a befizetéshez 6 frt bekebelezési díjjal járultak, emezek 60—120 írttal, mégis a segélyből amazok követelnek két annyit, mint az alapszabály szerint megilleti őket, emezekét nem emelik fel ! Ehhez járul még, hogy az intézet tagjai nem egyenlő évi járulékot fizetnek, de özvegyeik és árváik mégis egyenlő segélyt fognak kapni. Ennek okáúl a felebaráti szeretetet hozzák fel; bár pénz dolgában, pénzintézetnél pénzügyi elveknek kellene irányadóknak lenni s így a befizetés arányában kellene a segélynek is osztatni ; s még akkor is bizonyára nem lehet tagadni, hogy a városban élő, nagyobb igényekhez szokott, előkelőbb pap özvegye és árvái nagyobb összeget szükségeinek, mint a falun, vagy pusztán élő 300 forintos fizetésű tanító özvegye. Ez még csak hagyján; legyen hát a keresztény szeretet és egyenlőség az elv, azt szeretném tudni : hogyan fér meg evvel a ker. szeretettel a magas bekebelezési díj könyörtelen bekövetelése, de csak az ujabban belépőktől viszont, alapszabályellenesen nagyobb segély adása, de csak a régiek hátrahagyottainak ? ! Igazán megvallom : nem igen tudok az intézet alapszabályaiban és vezetésében ilyen elvet találni, ezen a most jelzett irányelven kívül ; hanem ez meg nem állja ki az igazság, egyenlőség és szeretet próbáját. Ha tehát a régóta lappangó és zsibbasztó békétlenségnek egyszer valahára végét akarjuk vetni, le kell szállítani a bekebelezési díjat méltányos összegig, természetesen egyidejűleg a segélyösszegeket is, az intézet kellő megerősödéseig ; azoknak pedig, kik a fölemelt díjakat már befizették, azt be kell tudni évi díjaikba. Ezt követeli az igazság, egyenlőség és méltányosság ! Tudom, hogy ez ellen felzúdúlnak majd az alapítók, de mind hiába! Azt mondta egyszer Deák Ferencz : „Ha rosszúl gombolja be az ember a kabátját, csak ki kell azt gombolnia és újra elől kezdenie!" Pedig bizony jól mondta azt a haza bölcse ! Veres József. lllflli, A spanyolországi ev. misszió köréből. Előbbi közleményeimből tudva van, hogy a spanyolországi ev. missziónak Madridban kis gymnáziuma van. Ez most már oly szerencsés volt, hogy a harmadik tanulót bocsáthatta az egyetemre; az ifjú neve Manuel Castillo. E gymnáziumot egy ideig veszély fenyegette Pidal, ultramontán közoktatásügyi minister részéről. Rendeleti úton igyekezett a mi iskoláinkat elnyomni és Spanyolország felsőbb oktatását ismét a római egyház uralma alá hajtani. Nemcsak hogy követelték, miszerint a tanulók név- és lakjegyzékei az állami felügyelő által bármikor betekinthető^ legyenek, hanem eddig nem követett nyíltsággal kimondották, hogy ezen felügyelet arra való, hogy meglehessen kívánni, vájjon a tanintézetek készek-e alávetni magukat az egyházi tekintélynek és felügyeletnek. Ha erre nem hajlandók, akkor a polgármesternek jogában áll a név- és lakjegyzékek útján a szülőket eltiltani az eretnek iskoláknak gyermekeik által való használatától. A gymnáziumi igazgatótól pedig azt kívánták, hogy ne külföldi, hanem spanyol legyen, külömben ezer frank a büntetés. Az ev. gymnáziumnak pedig nem volt spanyol igazgatója. Az e miatti félelem közben történt a király váratlan halála és a Cánovas ministerium lemondása s ezzel a büntetetéstől való félelem eloszlása. S ez ismét egy Isten iránti bizalomra indító ok volt, mely arra int : „Minden gondotokat ő reá vessétek!" Váratlannak mondtuk az ifjú király halálát. Mert régebben híre járt, hogy a király mellbeteg, de a magas