Evangélikus Egyház és Iskola 1885.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Lelkészi fizetések javítása (Szabó Béla)

43 vagyunk elismerni, hogy szolgáinak megélhetését biztosítani nem birja vagy nem akarja, ez már nagyobb baj. A míg tehát csak arról lesz szó, hogy az ev. lelkészek egy része fizetéséből megélni nem képes, az fájni fog nagyon — az illetőknek; de ha azt leszünk kénytelenek elismerni, hogy az ev. egyházak egy része szolgáinak megélhetését biztosítani nem tudja, az már fájni fog nagyon — minden igaz protestánsnak. És én úgy vagyok meggyőződve, hogy a míg e baj létezése csak az egyház szolgáinak fog fájni, addig nem lesz az orvosolva; de ha fájni fog minden igaz protestánsnak, akkor könnyű lesz rajta segíteni. Ha tehát hirdetjük, hogy a papi hiványok javításának, emelésének ideje elérkezett, hogy evvel tovább késni nem lehet, nem szabad, akkor ne mondjuk, hogy azt a papok érdeke követeli (tagadhatatlan az is, de nem ez a fő, és utóvégre ki fog törődni mivelünk?), hanem hirdessük, hogy ezt úgy az egyházak, mint az egyetemes ev. egyház jól felfogott érdeke követeli. Ezzel törődni aztán minden igaz protestánsnak kell. Hogy pedig a lelkészi hiványok emelését a protestántizmus érdeke követeli, talán nem szükséges bizonyítanom. Nem is teszem ez úttal, hanem e helyett inkább kérem és fölhívom az érdekletteket, különösen a hivataloskodó főesperes urak és a körlelkész urak figyelmét, hogy a meglévő hiványokat rendezni, értékük szerint felbecsülni s a jövő számára akként biztosítani, hogy abból egy krajczár se veszhessen el, legfőbb kötelességüknek ismerjék. A hiványrendezés, javítás kérdése fel van vetve. Nem szabad azt elodáznunk, annál kevésbbé elejtenünk minden eredmény nélkül, mert annak csak egyházunk látná legnagyobb kárát. Szóljanak hozzá egyházunk vezérférfiai is, kötelességük ez. Vessük fel e kérdést esperességi gyűléseinken, s az eredményről számoljunk itt nyilvánosan. Vigyék fel ez ügyet a kerületre s onnan az egyetemes gyűlésre, a kik felmennek. S ha fáradozásunkat nem is fogja mindjárt siker koronázni, ne csüggedjünk. A mit az ember erősen akar, azt keresztül is viszi. Csak akarni kell. Kondoros György. Lelkészi fizetések javítása. „Megsegítlek, ámde mozogj magad is!" Ezt felelte koszorús költőnk szavai szerint a szent a vízbeesett orosznak, ki hozzá könyörgött segítségért. S bármennyit gondolkodom, nem hiszem, hogy más feleletet adhatna bárki is Gerengay P. : mi fáj még? czímű czikkére. Nem, nem gúnyolódni akarok én e szavakkal, hanem a módot megjelölni, a mely a segítésre nézetem szerint a leghelyesebb, a nélkül hogy akár az egyik, akár a másik félben, segítő és segítettben, kárt okozna. Hogy baj van, hogy papi fizetéseink kevés kivétellel gyarlók, sőt nagyon sok helyen minden kritikán alól állnak, azt mindenki jól tudja. Hogy e bajon segíteni, minden áron segíteni kell, az magától értetődik. Erre figyelmeztet már a mai világ szelleme, melynek egyik irányzata a nivellálás, egyenlősítés, a nagy ellentétek kiegyenlítése, i Segíteni kell, ha máskép nem lehet, még több egyházak egyesítése által is. De talán lehet másként is. Lássuk .... Fölmerült e kérdés a kath. egyházban is, még a 16. században a reformáczió terjedése idején és úgy oldatott meg, hogy megállapították a lelkészek congruáját, a lelkészi fizetés minimumát; a kinek nem volt annyi jövedelme, kiegészítették a Cassa Parochorum, a későbbi vallásalapból. Könnyen tehették a 6000, később 16000 frtnyi királyi dotátióból, végül a vallásalapból, melyet nagyobbítani volt és van most is miből. Mi ezt nem követhetjük; először mert az állam, a kincstár elegendő segélyt nem ad, — közelebb állók is hiába várják, — ha pedig ad, ára van annak, melyet a protestánsok megadni nem hajlandók; másodszor mivel magunk ilyen alapot, ha egyátalán, csakis nagyon későn leszünk képesek teremteni; a szükség pedig égető. De ha lehetséges volna is, kérdés, vájjon helyes, mondhatnók szabad lenne-e ? A kath. egyháznak így eljárni, nemcsak lehet, hanem kötelessége is. Az egyes egyház ottan csak is egy része a nagy egyetemes egyháznak, a pap a központból kiküldött tiszttartója mintegy az egyetemes egyház vagyonának, kincseinek azon a vidéken. Ha tehát e kincsek, e vagyon az ő ellátására nem elégséges, a központból kell gondoskodni helyzete javításáról. Szóval a kath. egyházban a centralizáczió elve van keresztülvive annyira, a mennyire csak lehet; a központból várhat segítséget, de aztán függ is attól pap, egyház egyaránt; nem így van ez az evang. egyházban. Itt minden egyes egyház magában véve egy kis birodalom, mely csak is szabad szövetkezés alapján egyesült többi társaival egy nagyobb társulattá; a lelkész ez egyháznak választott tisztviselője, a ki tulajdonképeni felelősséggel csak is ez egyháznak tartozik ; s így egyenes segítséget csak is egyházától szabad várnia, követelnie; máshonnan legfeljebb baráti támogatást. És ezen szervezet talán nem is oly rossz. Igaz, megvannak a maga előnvei, nagy előnyei a centralizácziónak is; de nagy hátránya, hogy veszély idején, háborúban az ilyen centralisztikus szervezet csak egyetlen egy vár, melyet ugyan nehezebb elfoglalnia, de ha egyszer sikerült az, akkor vége mindennek; mig a mi prot. egyházaink mindenik egy külön vár, melyet könnyebb ugyan elfoglalni, mint ama nagyot, de az ellenség ereje annyira szétforgácsoltatik a számtalan kis erősségen, hogy a legnagyobb hatalom is megtörik az ilyen guérilla harezban. A minthogy meg is tört nem egyszer. Azért ezen erős vértünket eldobni nem tanácsos. Már pedig eldobatik az, mihelyt a központi egyenes segélyezést hozzuk be, miután ennek természetes jogi következménye lesz a centralisztikus elv győzelme egyházunkban. De egy más veszély is jár az ilynemű segítésmóddal. Az, hogy az ilyen egyházak nagyon is bizonytalan, ingatag alapra helyeztetnek, mint egyáltalán minden, a mi nem önerejéből fejlődött, önereje által áll fönn. Nemcsak attól kell tartaniok, hogy ha véletlenül elmarad e segély, újból vissza kell sülyedniök az előbbi szegényes helyzetbe; hanem attól is, hogy előbbi erejök is a huzamos segély folytán nagyon meghanyatlik. A ki egész életében mankóra támaszkodva járkelt, nemcsak hogy támasz nélkül járni soha meg