Evangélikus Egyház és Iskola 1885.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Nyílt levél Draskóczy Lajos lelkésztársamhoz (ifj. Jeszenszky K.)

399 dám : „Azonban figyelembe véve örvendetesen szaporodó s minden irányban terjeszkedő derék tót és sváb nyelvű népünk legszentebb érdekeit, ismételve kifejezést kell adnom abbeli meggyőződésemnek, miszerint nem tartom lehetőnek, hogy a fentebbiekhez hasonló „az úr házában" inscenált „összeütközések"-nek s egyéb e fajta „nyelvkérdési zavarok"nak a jövőben eleje vétessék más módon, mint úgy, ha az 1882-ik évi bányakerületi közgyűlésen egy indítvány alakjában felmerült s foganatosítás végett az esperességekhez leszállított eszme megvalósíttatik s annak értelmében az esperességbeli összes népiskolák contingense magyar nyelvű vallástanítás és ifjúsági isten itiszteleteknek esperességszerte leendő szervezése által már zsenge korában képesíttetik arra, hogy lelki szükségeit esetleg magyar nyelvű istenitiszteletek által is kielégítetteknek találja. íme! ez azon veszélyes „lépés" melylyel szerinted túlmentem az eszélyesség tanácsolta határon; azon téves út, melyről irod : merem állítani, hogy utatokon azt az ügyet tapossátok el, a melyet felemelni akarok és azt az ügyet emelitek fel, a melyet el akartok taposni." Kár hogy világosabban nem fejezted ki magadat. Mi az a jó, melynek eltaposásától félsz, és mi az a rosz, melynek felemeléséről cassandrai jóslatokat hangoztatsz? De hogy háládatlannak ne látszassam Irányodba arra irányult nemes törekvésedért, hogy engem szereteted tárgya, Achim esperes úr lábaihoz visszavezess : engedd megvallanom, mikép semmi sincs távolabb tőlem, mint azon gondolat, hogy én őt „megmarjam" vagy „lelkemet tőle elfordítsam." Sőt inkább szívem hő vágyát képezi, hogy „hű ragaszkodásunk s engedelmességünk által nyujtsunk neki éltető erőt." Nem kisebbíteni, — de emelni kívánnám őt, ama magas polczon szeretném őt látni, melyen ugyan nem adhatunk neki „sem hatalmat, sem fényt, sem gazdagságot," — de igen bizalmat, szeretetet és hűséget a halálig; melyen Szász Károlyt állani látom, a ki kerületében ez évben tartott egyházlátogatásáról megbízóinak, a kerületnek egyebek közt emigyen számolt be : „Ez egyházak (a bácsmegyei német ref. egyházak) részint reformátusok, részint evangélikusok, kik hitüket máig meg is tartották de németek is maradtak ; mert ámbár (a reformátusoknak) többnyire magyar papjaik és nagyrészt magyar (vagy legalább magyarúl is tudó) tanítóik is voltak, — magyarosításukra közel egy század alatt semmi, de épen semmi sem történt; de hogy arra semmi előkészület nem is tétetett s annak útja bár lassanként nem egyengettetett : ez örökös folt marad az egy század alatti lelkészek s tanítók s részben az egyházi felügyelő hatóságoknak is hazafias érzületén s lelkiismeretén. Püspöki látogatásomnak e német községekben egyik főszempontja s czélja volt a magyar nyelv terjedésének lendületet adni s miután e részben a lelkészek és maguk a presbyteriumok s általában a gyülekezetek részéről is kétségtelen jeleivel a jóakaratnak és kellő támogatással találkoztam, a tanítóknak pedig a leghathatósabb intések mellett a szükséges gyakorlati utasításokat is megadtam, — az eredmény iránt jó reménnyel vagyok." íme! ez aztán őszinte, méltóságos beszéd. Nincs semmi dicsekvés és semmi leplezés benne. Erre nem mondják, hogy „lutheránus." Hát miért nem történik a mi esperességünk részéről a jelzett irányban semmi „előkészület" és „lassanként nem egyengettetik az út"' a czél felé. Miért hagyjuk elrettentő példáúl egyfelől és dicsekvés tárgyáúl másfelől nem magyarajkú legnagyobb egyházaink magyar templomait kongani az ürességtől a helyett, hogy arról gondoskodnánk, hogy azok megteljenek hivő sereggel ? Miért kell egy idegen esperesség lelkészi karának az e tekintetben nálunk levő hiányokra figyelmeztetni bennünket? Hisz még 1883-ik évben elhangzottak a pestmegyei evang. lelkészi értekezleten e szavak : „A nemzeti nyelvű istentisztelet oly módú életbe léptetését, mint az ez idő szerint a békési egyházmegye legnagyobb egyházaiban dívik, a czél szempontjából határozottan kárhoztatnom kell. Ez a magyarnyelvű istentiszteletnek nem meghonosítása és megkedveltetése, sőt határozott és élesen kirívó elszigetelése s a magyar istentiszteleti kérdésnek nem megoldása — ellenkezőleg — egyenes megkerülése s mintegy levétele a napi rendről." De nem akarok vádolni senkit, csak a „baj forrásait keresők "-nek akartam útbaigazítással szolgálni. E mellett arra akarlak kérni kedves barátom! légy tolmácsolója esperességünk lelkészi karának vezérférfia előtt nem egy melegen érező szív azon kiáltásának, miszerint megemlékezvén Istentől vett küldetésünkről és ama társadalmi processus közben, mely tőlünk független okokból, az isteni törvény kérlelhetetlenségével halad előre — eltaposva mindent, a mi útjában áll, — az egymást paralizáló érdekek miatt az evangyéliomtól elfordúlt és elidegenített lelkekről : hangoztassa esperességi gyűléseinken — meggyőző érvek, szivet-lelket inditó buzdítások kíséretében amaz elvet, — melyet a nemzeti kultúra szempontjából — mint láttuk — hazánk legjelesebb fiai fennen hirdetnek. Adja ki a jelszót mely alatt mi, az ő „subalternusai" a siker reményével és koczkázat nélkül — t.. i. a jó ügy koczkázata nélkül — egy munkás sereggé tömörülhetnénk, hogy a nagy sziklát, mely utunkat elállja, s mely alatt baziliskusok tanyáznak, felemelhessük s azt épületkövekké törvén össze, — abból a magyar evangelikus Sión templomát felépíthessük. Legyen engagirozva ezen ügy mailett az ő neve és állása. Tegye koczkára — ha kell :— nyugodalmát, becsületét, életét azokkal szemben, kik a nemzeti közérzületben nyilvánuló isteni akaratnak ellenségei. Ne rettenjen vissza azon lelkésztársunk sorsától, a ki ott fekszik a pozsonyi temetőben, s a kinek sírját a pozsonyi theologiai ifjúság azon része, mely magyarúl érez, — évenként felszokta keresni, hogy azt megkoszorúzza s egymást „a magyar álláspontnak megfelelő keresztyén miveltség" leendő apostolaiként a hitben és hazaszeretetben megerősítsék, — a kit a mi kedves, de a „magyar álláspontot" halálosan gyűlölő, az idegen hatalomnak árulkodó „testvéreink" juttattak a vérpadra, — a Ráz g a sorsától. Higyjen az örök Igazság véghetetlen irgalmában és a rodostói sírból hozzá emelkedő sóhajok és könyörgések erejében, mely meg nem engedheti azt, hogy a „magyar anyaszentegyháznak" valaha ismét így kelljen panaszolkodnia, mint három század előtt : „Szegény özvegységre és nyomorúságra juttattad én igyemet, — martalékra vetéd az hitetlen népnek nyomorult fejemet!!! Sőt inkább „így vigasztalja szomorú sziveket nyomorult árváinak." „Es ha képes volna, hogy az édes anya elfelejtné magzatját, —