Evangélikus Egyház és Iskola 1885.

Tematikus tartalomjegyzék - Nekrológok - Marosy Károly (Zvarinyi János)

393 ság nem jelenti a fajgyűlöletet, s a hazai nemzetiségek elleni ellenszenvet. Az a „tót nem ember

u-féle kifejezés, melyet minden pánszláv annyira hánytorgat, a mai világban egy művelt embertől sem hallható, s ennek ellenében felhozható, hogy a magyar zsidót szomszédnak, a czigányt komának, a németet sógornak, a tótot atyafinak nevezi, s így mindenkivel békében tud maradni, a minthogy békében volt a hazai nemzetiségekkel mindaddig, mig a konkolyhintők az egyetértést meg nem zavarták. Azt pedig, a ki a politikától egyáltalán irtózik, kénytelenek vagyunk arra is emlékeztetni, hogy van egyházpolitika is. S valamint a haza csupán hazafisággal fen nem tartható, (példa rá Karthagó, Zsidóország): úgy az egyház fentartásához sem elég a hitbuzgóság, de kell mélyebb belátás, és a viszonyokhoz való alkalmazkodás. Hiszi-e czikkíró, hogy az ő (Balkán) hegyet mozgató hitével sem lesz képes egyházunkat a végromlástól megmenteni, ha az a haza érdekeivel magát ellentétbe helyezi? Én legalább azt hiszem, hogy az a nimbus, mely egyházunk tisztes homlokát körité, mint olyanét, mely a lelkismeret szabadsága mellett a haza szabadságának is szolgálatot tett, elenyészőben van. S ezt kizsákmányolja úgy a róm. katholiczizmus mint a reformata ekklézsia (Pozsonyban). Mert mindenki csak „lutheránus pánszlávokról" beszél, s tény, hogy a mi egyházi autonomiánk azon köpeny, melybe legtöbben elférnek, s honnét legbátrabban mutogatják ökleiket. Ha ezt a köpeny egykor egy erélyes kéz lerántaná, bizony mindnyájan feljajdulnánk, de odáig jutottunk, hogy már nagyon sokan bele is nyugodnának. Azért én nem tudom megegyeztetni a „valláserkölcsi" hazafisággal sem, ha egy Szeberényi a pánszláv tanulókat pártfogásába veszi, s szerencsétlenségökért az egyházat, iskolát, tanárokat, s magyar tanulókat okolja. Mert engedje meg, hogy csak nevetséget kelt czikkében annak előadása, hogyan terem a pánszláv? Szerinte — és ezt még alá is húzza — a hazafiasság oka a hazafiatlanságnak. Tetszik neki e paradox állítás. S ennek bizonyítására szívrehatóan ad elő egy mesét, mely, nem tudom, kinek szívtörténete akar lenni. Érdemes lesz e mesét szórói-szóra reprodukálni. „Képzeld magadat, kedves olvasó, egy tót tanuló lelkébe. (így kezdi.) Elhagyatott kis tót faluból feljő a gymnáziumba. (A kis nebuló lehet úgy tíz éves.) Nyelve töri a magyar szót, a többi tanuló, mely már hazafias (tehát meg van mételyezve) neveti a jövevény tótot, gúnyolódik felette. A szegény fiú észreveszi, hogy az iskolában van más is, a kit ép úgy gúnyolnak (solatium miseris) — hozzá megy, beszélnek egymással tótul, — de nehogy a többiek gúnyolják — titkon. (Megjegyzendő, hogy a németek nyilván társalognak németül.) Azután jön a nemzetiség bevallása. (És nem előbb, a beiratáskor?) A tanárbácsi ráparancsol mindenkire, hogy magát magyarnak vallja be. (Ezt tán még sem lehet úgy vaktába állítani.) A tanuló megfeledkezik a kényszer hitvallásról (sic!), s midőn kérdik, hogy milyen nemzetiségű, remegve (sic!) megmondja, hogy tót. Erre jön a pedellus (huh!) és a szegény lélek (talán már csak pára) az igazgató úr elé idéztetik, (hát hol volt az a nemzetiségi hit bevallás?) a ki komolyan inti, hogy magát magyarnak vallja be. Az, a ki eddig politikáról nem is álmodott, kezd arról gondolkozni, és meg van a nemzetiségi tudat (heuréka!), mely miután elzárva és üldözve van (óh szent inquisitió!) komorabbá lesz és rajongásban tör utat. íme ez az egyoldalú hazafias irány gyümölcse!" Quod erat demonstrandum. Tud azonban czikkiró szintoly szívrehatóan beszélni szegény tót fiúkról, kik magyaroknak vallják magukat, ergo megtagadják származásukat. (Pánszlávok szerint „odrodilci".) Oh ezek még csak anyomorúlt teremtsék, kik a szülei házban sem érzik magukat otthon. (Talán jobb dolguk van azoknak, kik nem lelik honjukat a hazában?) Jó hogy — úgymond — a hazafiak tapsa pótolja a veszteséget. (Nagyon fölmelegednék a tenyerünk, ha minden becsületes tótnak, ki egyszersmind magyarnak vallja magát, tapsolnunk kellene.) No, de azért a született magyaroknak sincs — czikk író szerint — jobb dolguk. „Ezek a hazatiasság fősúlyát helyezik az üres frázisokban, pöffeszkedésben, gyanúsításokban és kémkedésben." Élénken sajnálja a pozsonyi hazafias (nála ez irónia) theologusok buzgalmát, „hogy a pozsonyi rendőrség babérjait elvették." (Lám, lám! ha a Salas tovább is virágzik, az nem lett volna oly nagy baj.) Summa summarum: mindnyájan vétkeztek; ártatlan a dologban csak a szegény tót fiú, a ki ugyan immár nagy kamaszszá fejlődött, de a hazát szeretni meg nem tanulta. Arról, hogy mily ideákkal saturálva jött a szülei házból, mennyit vertek fejébe Turócz-Szt.-Mártonban és NagyRőczén, s mily befolyással voltak rá Kutlikék nem szól a krónika. Törte a magyar szót, s — czikkiró szerint ez vált reá végzetessé. No meg azok az istentelen — templomkerülő — tanárbácsik, s azok a magyar kémek. Ha czikkiró azt hiszi, hogy meséjét valónak csak egy gondolkodó ember is elfogadja, nagyon téved. „ NEKROLOG. Több politikai hirlap meghozta a gyászhírt : hogy Marosy Károly f. év szeptemberhó 20-án jobb életre szenderült. S habár csak röviden is jelezték, a fentidézett hírlapok Marosy Károly kimúlásának idejét, megvolt téve a kötelesség, mellyel tartozunk érdemekben megőszült s érdemeinél fogva közszeretetre méltó embertársaink iránt. De megboldogúlt Marosynk — habár a politikai téren is érdemesíté magát a közhírre — még inkább kiérdemelte ezt az egyház, a mi evangelikus egyházunk körében. S épen ezért hálátlanok lennénk s az igaz elismerés adóját vonnánk meg az elhúnyttól, ha egyházi lapunkban — melynek nemcsak egyszerű előfizetője, de szorgalmas olvasója is volt — nem emlékeznénk meg róla. Igaz ugyan, hogy ama három egyháznak lelkésze — hol Marosy oly szeretettel, kitartással s lelkesültséggel felügyelősködött — jogosan felszólalhatna ellenem: miért vágok hatáskörükbe?! — de engedjék meg, hogy szabadságot vegyek magamnak e sorok Írására, és pedig két oknál fogva : először mert Marosy halála óta, egyházi lapunk minden számában lestem elhalálozásának jelzését, s ezt kilesni mainapig nem birtam; másodszor, mert Marosy az enyim is volt, mint v. hartyáni leányegyházam híve. Marosy Károly egyházi ferfiainknak egyik kiváló, s mondhatom specziális alakja volt. Mindannak daczára, hogy