Evangélikus Egyház és Iskola 1885.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Nemzetiségi kérdés az ev. egyházban és iskolában (Zsilinszky M.) I.

382 En azonban azt hiszem, hogy egyes embernek félreértetése kisebb baj, mint az, ha egész felekezetünk értetik félre, és ha egész egyházunk reputatiója tétetik kérdésessé. Meggyőződésem és igénytelen nézetem szerint nemzetiségi kérdésnek egyházi téren soha sem kellene előfordulnia. Sem az evangyéliom sem a reformáczió tana szerint nem szabad a nyelvkülömbség miatt háborúságot csinálni a hívők között, mert a nyelv mindig csak eszköz marad a gondolat és érzelem kifejezésére, vagy — hogy egyházi nyelven szóljak — az Isten országának terjesztésére. És mégis van nálunk örökké nemzetiségi kérdés ! természetesen nem a maga tiszta objectiv valódiságában, — hanem divatosan a hazafisággal összekeverve, sőt ellentétbe állítva, mintha bizony a különféle nyelven való igehirdetés nem férne össze a magyar hazafisággal! Ellenfeleink ezt ironice a lutheránusok „batrachomiomachiájának" nevezik. S valóban, semmiféle ellenségünk nem tudna bennünket úgy compromittálni a komoly és higgadt férfiak előtt, — mondhatnók a világ előtt, mint mi magunk. Az, aki a politikai lapokat olvassa, aki egyházi gyűléseink tárgyalásait a távolból figyelemmel kiséri és látja, hogy alig van egyházi gyiilés, melyen a nyelv kérdését akár van rá szükség, akár nincs, elő ne rántanók, kénytelen azon nyilatkozatra fakadni, hogy a „protesztantizmus és pánszlávizmus", ez a legújabb abszurd eszmetársitás, csakugyan valami alappal bíró bölcseség kifejezése. Pedig dehogy az, dehogy az ! Ignotos fallit . . . A protestantizmus és különösen az ág. hitv. evangyélmi egyház jó hírneve és becsülete érdekében érdemes a dolog mélyére tekinteni, és kutatni : kik csinálják egyetemes egyházunknak ezt a szégyenét? Kik keverik össze minduntalan a hazafiság kérdését a nyelv és nemzetiség kérdésével? Restellem a tapasztalásból merített szomorú feleletet kimondani, hogy legtöbbször a mi tótajkú lelkészeink! Tős gyökeres magyar ember, akinek nincs szüksége, hogy hazafiságát fitogtassa, ezt soha sem teszi. Tapasztalt dolog, hogy dunántúli magyar hitrokonaink, egyetemes gyűlések alkalmával felmerült nyelvi kérdésekben mindig a leghiggadtabbak és legelfogulatlanabbak. S ez nem csekély dicsőségükre szolgál. Mert az igazi magyar ember nem türelmetlen, nem gyanúsító, nem árúlkodó — de nem is gyáva. Kimondja és leírja azt, ami szivében és agyában van. Ha „kényes" kérdésben ír, odaírja becsületes nevét, mert tiszta szándéka van. Nem így cselekszik az, akinek szüksége van a hazafiság látszatára. Nekem itt a fővárosban szomorú tapasztalataim vannak e tekintetben. Mikor a politikai lapokban névtelen czikk jelenik meg, mely a nemzetiségi kérdésről, illetőleg a pánszlávizmusról szól, s melyben hazafias áradozások és kifakadások vannak, — tudhatjuk, hogy azt evangelikus tótajkú lelkész irta. Ha aztán vizsgáljuk, hogy az ilyen névtelen hős, mit tesz otthon a maga eklesziájában az evangyélmi és hazafias irányú nevelés terén, a legtöbb esetben ez tűnik ki, hogy semmit. Mert névtelen hazafias czikkeket írni könynyebb dolog, mint egyházat jól kormányozni és népet helyes irányban nevelni. Érdekesek e tekintetben a püspöki jelentések is. Az ily papok gyülekezeteiben mindig van hiány, mindig van panasz. Még arra is kell Őket néha inteni, hogy tartsanak gyakrabban magyar istenitiszteletet! Ezek az újkor szédelgői, akik a tisztesség ruhájában, a papi méltóságot jelző reverendában nem mernek megjelenni az olvasó nagy közönség előtt, hanem a farsangi karrikatura álarczában szórják saját tápláló egyházuk ellen a „pánszlávizmus" rágalmait. Ezek azok, akikről a szentírás mondja, hogy nem tudják, mit cselekesznek. Ezek ellen az önérzetes és hazafias papságnak kellene nyíltan fellépnie minden nyilvános gyűléseken, azt mondván nekik: Hol vannak jó cselekedeteitek és hazafias érdemeitek arra, hogy mások ellen, egyházunk jó hírnevének rovására ekképen írjatok? Gyümölcseikről ismeritek meg őket! Mert amily természetes az, hogy az igazi erény előtt minden tisztességes ember önként meghajol, s valódi evangyéliomi szellemű hazafitól elfogadja a tanácsot sőt esetleg a megrovást is : ép oly erkölcsi gyávaság, ha a jók és igazak terrorizáltatni engedik magokat a szájhősök által. A pánszlávizmus kétségen kivül oly veszélyes politikai irány, mely hazánk fenmaradása és fejlődése érdekében üldözendő ; de üldözendő komolyan és úgy, hogy annak eredménye legyen; tehát oly eszközökkel, amelyek czélhoz vezethetnek, és oly közegek által, melyek arra törvényeink értelmében hivatvák. — Az egyház, mely nem bir politikai végrehajtó hatalommal, mindig furcsa helyzetbe jő, ha példáúl a pánszlávizmus üldözésére többet akar tenni, mint a hatalmi eszközökkel rendelkező állam. Ott a legújabb pozsonyi eset. A politikai hatalom nem talál módot a „csábítók" megbüntetésére, — míg az, egyházi és iskolai hatóság a legszigorúbb büntetéssel sújtja az „elcsábítottakat". Azzal pedig talán senkisem fogja vádolhatni az illetékes politikai hatóságot, hogy a „pánszlávizmus" ellen ne akarna fellépni, ha elegendő foganytyúja lenne hozzá. Nekem volt alkalmam kifejteni nézeteimet a pánszlávizmusról akkor, mikor Felvidéky barátunknak híres munkája „Protestantizmus és pánszlávizmus" hangzatos czime alatt oly bámulatos vese - vizsgáló preczizióval állította össze a titkos, fél és egész pánszlávok statisztikáját egyházunk kebelében! Ez a röpirat volt az eszmék összezavarásának kezdete ; abból puskáztak ellenünk ,.jó barátaink" a törvényhozás termében is. — Bizony még nagyérdemű egyetemes felügyelőnk kétségtelen hazafisága sem győzte visszaverni az egész felekezetünk ellen botorúl emelt panszlavisztikus vádakat. Azóta teljes bábeli zavar uralkodik közöttünk, melyből katholikus atyánkfiaink nem csekély mulatságára, nem tudunk kibontakozni. Mindig tudunk új meg új nemzetiségi históriával szolgálni ellenségeinknek. Ugy teszünk, mint a gyermekek, melyek öntudatlan naivsággal gyújtják fel szüleik házát, hogy annak lángjában gyönyörködhessenek. Mindig van lutheránus látványosság! Nem jól van ez így Uraim ! Veszedelembe visz az az út, melyre, úgy látszik, már igen sokan léptek. Evangyéliomi eleven öntudat, őszinte ügybuzgalom, férfias bátorság és keresztyéni szeretet háttérbe szorúlnak. Felül kerekedik a politikai szenvedély, mely a lehető legrosszabb tanácsadó, mely csak a rosszat, a gyűlöletest keresi, hogy érvényesülhessen. Ki ne látná ebben a mi szegény eg3

7házunknak kö-