Evangélikus Egyház és Iskola 1885.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Erős várunk (Gaál M.)

368 lelkésztárs, hogy a magyar nyelvvel együtt járna az erkölcstelenség , nazarenismus ; de az elnöklő esperes úrnak e furcsa „hazafias" megokolásra nem volt egy rendreutasító szava. Most már ez a hatalmas érv is megszűnt érv lenni azóta, mert B.-Csabán is nagyon sok nazarenus tiszteli az Urat — tót nyelven. A mi elég meggyőző argumentum ad hominem! Az is igen jellemző, hogy mióta a kerület, sőt az esperesség is kimondotta (vakulj magyar !) hogy a „lelkészek tartsák szent kötelességüknek egyházaikban a magyar nyelvű istenitiszteletet meghonosítani," sehol az esperességben e tekintetben semmi lépés nem történt, egyéb, hogy egy tősgyökeres magyar faluban csorváson behozták a — tót istenitiszteletet. Ehhez sem kell magyarázat! De ha kinek mégis kellene : megadta az esperes úr, midőn a gyűlésen indítványom ellen azzal érvelt, hogy hátha valamelyik tót gyülekezet nem engedi át templomát az esperességnek magyar nyelvű istenitiszteletre?! Mely vélemény megjárta volna még újjmutatásnak is a tót gyülekezetek további teendőire nézve — a magyar nyelvű istenitiszteletek szaporítása kérdésében. E vélemény maga elég jellemző vagy a mi tót gyülekezeteinkre, vagy a mi esperesünkre. Ilyen érvek felhozása után hozatott egyhangúlag — legalább a jegyzőkönyv azt állítja — az indítványt elfogadó határozat. Nem folytatom tovább megjegyzéseimet. A felhozottak is eléggé tanúsítják, hogy úgy személyes ügyemben, mint az egyházi kérdésekben volt okom felszólalni, de tanúsítják azt is, hogy nem mindig annak van igaza, a kinek igazat ad az esperesség többsége. Veres József. Erős várunk. (Luther után Sántha Károly és Lehr Albert.) E becses lapok 43. számában megjelent műfordítás méltán keltett figyelmet, mert annyi kísérlet után végre egy jóhírnek örvendő költő és nyelvész közös erővel látott a feladat megoldásához, mely annyiban nebéz, hogy a hűséggel az eredetinek rendkívüli emphatikus erejét kellett párosítaniok. Sántha Károly utóiratában a nehézséggel járó küzdelemről maga ad számot, midőn megvallja, hogy első fordításával maga sem vala megelégedve, s a közölt eredményről szerényen mondja, hogy „talán sikerült megközelítenünk a fordítási tökélyt. " Annyi bizonyos, hogy minden gondolkodó olvasó a fordítási tökélyről magának eszményt alkotván ezzel a közölt fordítást összeméri, s ekkor nem lehetetlen, hogy némely helyütt oly fogyatkozást is lát, melyet saját eszméjével pótolhatni vél. Már pedig, bár két avatott férfiú műve, a közölt fordítás, mivel mégis fordítá s s oly mű mely az egyház közkincséül van szánva, az egyesek által érzett hiányok feltárása s ezek pótlására teendő javaslatok talán az illetők előtt is kedvesek leendenek, Most én azon föltevésből indulok ki, hogy alig akad valaki, a ki a szóban forgó fordítást az eddig megjelentek közt (magamé is köztök van) a legsikerültebbnek ne'tartaná s olyannak, mely általánosságban elfogadottnak tekinthető. E föltevésbők — mondom — kiindulva (hanc veniam petimus) legyen szabad nem üres negatív kritikával, hanem positiv javaslatokkal a mű tökéletesbitéséhez némileg hozzájárulnuuk. Részemről a másik, a magyarosított dallamra irott szöveget kitünőbbnek tartom az elsőnél, az eredeti dallamra irott szövegnél. Itt a költő szabadabbnak érezte magát s a bővebb keret, a hosszab sorok (hiába, terjengős nyelv ez a mienk!) több anyagot engedtek neki felhasználni. Ezen magyarosított dallamra irott szövegről azonban részletesebben nem kívánok szólani, mivelhogy ez — magától érthetőleg — tisztán magyar vidékre való, s ilyen vidék egyházkörünkben vajmi kevés van, annál több olyan, hol a magyar evangélikusok tótokkal vagy németekkel laknak vegyesen s azoktól ők is az eredeti dallamot fogadták el. Ha tehát a magyarosított dallamra irott szöveg egykor az egyetemes evang. magyar énekeskönyvbe bejutand, mellette okvetlen az eredeti dallamra irott szövegnek is kell állnia. És ez érdekel minket, illetőleg engemet közelebbről, Mielőtt azonban a fordítás részleteire térnék át, vessünk egy pillantást az eredeti mű eszmemenetére. Az „Ein' feste Burg" nem egyéb, mint a XLVI. zsoltár Luther hatalmas egyéniségében, — az akkori mozgalmas viszonyokhoz alkalmazottan, — költőileg feldolgozva. A zsoltárköltő diadaléneket zeng a pogányokon nyert győzelem felett, a melyet nem a zsidó nemzet vitézségének, hanem a Seregek Urának, a Jákob Istenének tulajdonít, mondván : „Az Isten a mi oltalmunk és erősségünk, és igen alkalmatos segítségünk a mi nagy nyomorúságinkhan ; ez okáért nem félünk, ha a föld megidulna is, és ha szintén a hegyek a tenger közepibe bémerülnének is." A refrain pedig ez: „A Seregeknek Ura velünk vagyon, a Jákobnak Istene mi várunk!" Ezen „Sí fractus illabatur orbis" az alaphang Luther énekében is, midőn hatalmas elleneire gondol, a kik nem lehetnek mások, mint amaz ős Gonosznak fajzati, az agyarkodó ördögök, kik Isten népét megsemmisíteni, s a Krisztus országát feldúlni akarják. Am hiába való lesz minden cselök s „nagy sok hadiszerök" : mert nem a mi erőtlenségünkkel, hanem a Seregek Urával gyűlik meg bajuk, a kinek diadala bizonyos; s nekünk, kik Istenhöz mint várba menekülünk, bár földi dolgokban sok kárt tehetnek ; a legfőbbet, legdrágábbat, az Igét és Mennyországot meg kell hagyniok. Luthernél tehát — s az az egyéni vonás, s némileg talán a Jelenések képeinek ráhatása — az ellenség nem a zsoltárköltő pogánya, hanem az ős ellenség, a sötétség fejedelme „der Fürst dieser Welt" és az ő ördögserege. Isten népének vezére pedig nem a Seregek Ura zsidó értelemben, hanem a Jézus Krisztus „den Gott selbst hat erkoren", de a kire „Herr Zebaoth" (Seregek Ura) elnevezést is alkalmazza, sőt a dogmatikai rejtély még erősebb kiemelésével hozzáteszi : „Und ist kein anderer Gott." Lehet, hogy ez utóbbit az akkori (?) földi istenség a pápaság ellenében ellentétül hangsúlyozza; de ha ez kétségbe is vonható volna, kérdés támadhat, vájjon a fordításban ezen dogmatikai rejtélyt kell-e úgy kiélesíteni, mint a mi fordítóink tevék : „Kérdezed, ki az? Krisztus, az Igaz : Zebaoth neve, Menny-föld egy Istene." vagy inkább — nehogy a gyengébb hitűek megbotránkozzanak (kiknek Pál ap. szerint a tej való és nem a vastag étel) — az eredeti értelem megtartásával elsimítani, mint Jozeffy és Szeberényi püspök öktevék a Zpevnikben ekkép : „Král lidu svého, A nénit jiného." magyarul talán : „0 a mi Urunk, Csak neki hódolunk!" En legalább az utóbbit pártolnám Pál ap. utasítása alapján, már azért is, mert nem főleg „szóhű" fordításról, hanem első sorban közös protestáns minden korba való épületes énekről van szó.