Evangélikus Egyház és Iskola 1885.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Lelkészi fizetések javítása (Brózik Titus)

1 79 kedves gyermekek, a jó Isten elvette körötökből egyik társatokat. Könyörögjünk egy buzgó imában, hogy a mennyei atya elköltözött lelkét felvegye magához." — Énekes- és imakönyveink elég áhítatos és alkalmas imákat nyújtanak. Az nem nehéz munka. így, kedves kartársaim, terjeszszük hát mi is Istennek országát! Nem sokára az iskolát, gyermekeinket fogjuk legdrágább, legféltettebb kincsünknek vallani. Csakhamar érezni fogjuk növendékeinkkel, hogy Krisztus uralkodik iskolánkban, hogy ő vezet minket lelkével minden lépten-nyomon. Bízzunk a legfontosabb nevelési eszközben, bízzunk az imában, annak isteni erejében és teljesülni fog majd növendékeinken is Krisztus urunk szava : „Es lészen egy akol és egy pásztor!" (János evangy. 10, 16.) Nitschinger Tál, ev. tanító. Lelkészi fizetéseink javitása. Az „Evang. Egyház és Iskola" 9-dik számában „Egy szegény ev. lelkész" a „lelkészi fizetések javításáról többek között ezeket mondja: „Ne várjuk mi szegény jövedelmű evang. lelkészek nyomasztó anyagi sorsunk gyökeres gyógyítását csupán az esperességi, kerületi és egyetemes gyűlések zöld asztalánál hozott, vagy jobban mondva hozandó határozataitól ; ne várjunk vérmes reménynyel egyházunk gazdag és mindenkor segíteni kész világi elemünk áldozatára — : hanem lépjünk ki magunk a küzdtérre, segítsünk önmagunk, mert az önsegedelem a leggyorsabb, a legbiztosabb, a legédesebb .... Csak egy kis akarat és kitartás és a siker biztos." Erre nézve én is, nagyt. szerkesztő úr engedelmével, elmondom a magamét a felvett vitakérdés alkalmából. Midőn tiz évvel ezelőtt elvállaltam volt a háji egyház vezetését, megdöbbenve vettem észre, hogy itt mily ingadozó alapon nyugszik a lelkészi és tanítói fizetés, s mily csekély az a „tisztességes" megélhetés arányához képest. (Persze nem tudom, hogy másutt is úgy áll-e a dolog). Legott azon kezdtem töprenkedni, hogy mikép lehessen az egyházi jövedelmeket szilárdabb alapra fektetni s esetleg nagyobbítani is. — Feltettem magamban, hogy alapítok az egyházhivek áldozatkészsége utján egy oly alaptőkét, amely évről-évre növekedni fog részint az egyháztagok ismételt adakozása, részint a kamatok kamatja növekedése által, oly határozott megszorítással azonban, — hogy e tőke semmi körülmények között más szükségletre nem fordítható s kizárólag e czél szolgálatában állván, növekedend addig, mig idővel a belőle folyó kamatok az egyház összes szükségleteinek kiváltképen a lelkész és tanító tisztességes megélhetésének meg nem felelnek. — Természetes, hogy e művelet szerencsésebb körülmények között is több decenniumot fogna igénybe venni, ami azonban egy morális testületnél számításba nem jöhet. Szándékomat azonban sok akadály hátráltatta; nevezetesen a még mindig életben lévő elődöm nyugdíjazása, a mi eddigelé is már közel harmadfél ezer forintot igényelt, majd a torony, templom, paplak stb. oly rongált állapota, hogy azt figyelmen kivül hagyni nem volt. szabad. Hogy mind ez égetőbb szükségletek fedeztethessenek, az egyházi adó 100—120%-tel emeltetett. — Ez pedig már oly mérvű megadóztatása volt egyházhiveimnek, hogy azontúl gondolni sem lehetett. Vártam kínálkozó alkalmat, jobb termést, a hátráltató akadályok teljes megszűnését; öt évig várakoztam ; végre meggyőződtem, hogy jelzett várakozásom határa alig következik be egykönnyen, mert az egyházi életnek materiális részét egy, sebekkel megrakott, beteg testhez hasonlónak találtam, ahol, ha egyet-kettőt szerencsésen meg is gyógyítottunk, más sebek fakadnak ki újra, s a gyógykezelésnek nincs hossza-vége. Tehát minden à propos nélkül, Istenben vetett bizalommal, el nem titkolhattam forró vágyamat s az 1881-ki templomszentelési emlékünnepeken a szószékről közöltem tervemet s többek között körülbelül a következőket hoztam fel : „Miért tartjuk mi évről-évre a templomszentelési emlékünnepeket? Azért-e csupán, hogy itt elődeink dicsőségét emlegessük? hogy zsibbadságunkat szokásból melengessük apáink erényeinél? — Nem azért-e, hogy követni méltó példájuk minket hevítsen, buzdítson, lelkesítsen s felrázzon alvó állapotunkból? Igen, elődeink maguknak, de nekünk is emelték ezt a szent hajlékot; ugyan mivel fogjuk mi megajándékozni ami utódainkat? — Elődeink tudtak áldozni az Isten nagyobb dicsőségére vagyont, munkát, időt, — ugyan tudnánk-e mi is hasonlók lenni hozzájok? Avagy elegendő-e csak fenntartani tudni, ahogy úgy a reánk származott örökséget, nem pedig igyekezni az adott alapon tovább haladni? Hát ha jön Isten megpróbáltatása! és bekövetkeznek elemi csapások? s talán egymásután reánk nehezedik az egyiptomi hét sovány esztendő s tönkre talál jönni az egyházi adót viselő hivek nagyobb része? Mikép maradjon meg akkor maga egyházatok, apáitok ezen büszkesége, emlékoszlopa, ha nincs bizonyos megtakarított tőkénk, amelyre szükség esetén támaszkodni lehetne?! Avagy az áldozatkészség elődeink kiváltsága volt csupán, melyhez nekün k semmi közünk? Mért legyen az apa jobb a fiánál? Gondoskodjunk a jövőről, a mi utódainkról s ez által emeljünk m i is emlékoszlopot magunknak ! — Majdan ha utódaink templomszentelési emlékünnepet ülnek, bizonyára megemlékeznek rólunk is s nyilvánvaló leend előttök, hogy nem aludtunk el az erény ösvényén, hanem az adott alapon tovább haladtunk" stb. stb. ... — S ezek után kifejtettem a fentebb érintett nézetemet, különösen pedig nagy súlyt fektettem az „ön kén y tes" adakozásra, már azon oknál fogva is, hogy nevezett adakozás ne legyen teher, s így az eszmét ne koczkáztassam, részint pedig, hogy a módosabbaknál a maximum ne határoztassék meg. Ezen előkészületek után Isten nevében és az elöljárók támogatása mellett megkezdtem az önkénytes adakozásból eredő gyűjtést házról-házra menve, mint egy kolduló-barát. Az első t. i. 1881-ik évi gyűjtés 170 forintot, a második (1882) 155 frt., a harmadik (1883) 131 frt., a negyedik (1884) 153 forintot eredményezett. Az összegekhez a kamatokat számítva körülbelül 700 forintra emelkedett négy év alatt e tőke. Hogy pedig a gyűjtésről és a sáfárkodásról híveimnek tiszta fogalma legyen, a kegyes adakozók neveit, adományaik összegével sorrendben a szószékről kihirdetem, a mint én Újév napján szoktam eszközölni. Igaz, hogy e napon a szószéken másfél óra hosszat időzöm, de híveimnek alig van kedvesebb ünnepök az újévnél.