Evangélikus Egyház és Iskola 1884.

Tematikus tartalom - Cikkek - Írás- és olvasástanítási módszernek fejlődése hazánkban

178 a mellett, hogy az adminisztrátor minden tekintetben beválik az illető gyülekezetbe, s még kevésbé bizonyság arra, hogy a legérdemesebb azon állás elfoglalására. Egyszerűen, a fiatal ember ellen kifogás nincsen, fiatal, — még idővel sokra viheti, talán még esperes vagy püspök is lehet — és azután már egyszer helyben van : nem kell érte fáradni, s a jó egyház a legkissebb költség mellett paphoz jutott, — az esperes úr fáradsági diját szépen felveszi és aztán szent a béke. Hanem akkor, minek nekünk a fraternitás, minek a kerület, és azon hozott malasztos papválasztási novellák?! Mindez csak pictus masculussá törpül — és irott malaszttá. Es hol van akkor érdem a te jutalmad, kitartó, lelkiismeretes, fárasztó munka, hol van a te elismerésed?! Azt mondja pl. a bányakerületi papválasztó novella, hogy az esperességből a legérdemesebbeket kell kandidáczióba hozni. Ilyen körülmények között azonban maga iránti tiszteletlenség lenne — az érdemnek — oda kivánkozni a kandidátusok közé: csak a rövidlátás nem látja előre a kudarczot. Esperességenként osztályoztatnak az egyházak a papi fizetések minősége szerint, hogy majdan kissebb egyházból a pap előléptethető legyen a nagyobbikba. Szemfényvesztés! Peténynek, Pokorágynak, Turicskának, mindenkor Petény, Pokorágy, Turicska lesz a legelső osztály — onnan tovább ne vágyódj — csak a sírba! Mégis egy módja lenne a lelkészek előléptetésének is, s ha ez irányban némi eredményhez kívánunk jutni, akkor pl. a hivatkozott bányakerületi novella ily értelemben lenne átdolgozandó, hogy t. i. a legérdemesebb lelkészek hivatnának meg esperességi segédlelkészekül. Mig ez nem történik : addig az érdemnek előléptetése csak mese! Veszít a gyülekezet, választási jogába ejtetvén csorba az esperes által, hogy a jelöltet ráoctroyálja; vészit az esperes, kandidálási joga lévén korlátolva, mert az adminisztrátor mellé ugyan kandidátust, ha talál is, híjába küld; vészit az autonomia, korlátolva lévén a szabad választás gyakorlata; vészit a közegyház, nem a legalkalmasabb személyek lévén elhiva képviseltetésére; s végül vészit a sors által kisebb jövedelemre kárhoztatott papság — pedig ez a többség — nem lévén még csak reménye sem, e pályán sorsán javíthatni. Gúny lenne, ezen eljárást előrelátásnak nevezni! Hát egyházunk szent érdekében — hagyjuk fel az ilyen újdonsült divatokkal. Alkossunk ujat; de jól megpróbáljuk; s aztán a jó ne legyen csak irott malaszt. — A világot ugy sem csalhatjuk, magunkat minek ámítsuk? Minden személyes érdeket félretevő becsületesség, a hiúságtól ment egyenes jellem és erély — régi ugyan, de jószabásu erények, — s csakis ezek biztosithatják számunkra az elismerést. Farkas Gejza. Az irás- és olvasástanítás módszerének kifejlődése tekintettel hazánkra. i. Az irni- és olvasnitudás korunkban a művelődésnek legelső és elengedhetetlen feltétele. Ezért törekszünk az iskolába lépő gyermeket mielőbb e fontos eszköznek birtokába eljuttatni. Az iskola a többi ismereteket csak ennek segélyével nyújthatja. Az iskolából kilépőt csak ez képesíti az önmunkásság útján való tovább művelődésre. Műveltség és irni-, olvasnitudás egymást úgyszólván kölcsönösen feltételezik. A mai társadalomban élő emberre az irás és olvasás tudása megszámlálhatatlan előnyöket nyújt. Ez nyitja fel előttünk a szellem kincseit s vidámítja meg üres óráinkat. A mai sokoldalú közlekedési és bonyolult üzleti viszonyok közt ez nélkülözhetetlen eszköze gondolataink kicserélésének, emlékezetünk támogatásának. A régibb kor művelt népei, kik az irás és olvasás mesterségét ismerték, ismerték annak fontosságát is és tanították is azt iskoláikban. Úgyszólván ez képezte náluk a tanítás egyedüli és legfőbb tárgyát. Csakhogy igen nehéz és rossz volt a tanítás módja. Evekbe került néha, míg a gyermek a betűket csak ismerni megtanulta. Es mily messze volt még akkor az olvasnitudástól! Megint évek kellettek, míg nagy gyötrelmek után végre a betűket össze tudták rakni s vakogva valahogy tudtak olvasni. Ily gépies módon, az ú. n. betűztető v. silnbizáltaló mód szerint tanították az olvasást a legrégibb időktől fogva, ameddig csak a múltba visszapillanthatunk. E módszer szerint a tanítás abban állott, hogy megtanították a gyermekeket, először is, sorban minden betű alakjára és nevére. Az eljárás ilyenforma volt: a tanító a nagy fali táblán vagy az abc-és könyvben megmutatta az ú. n. A-t, azután megmondta a nevét, úgy ment tovább a nagy B-re, nagy C-re stb. betűrendben. Mikor már ezt a nagy abc-ét jól tudák a gyermekek, azaz: megismerték alakjánál fogva mindegyik betűt s megtudták mondani a nevét, akkor átment a tanító a kis abcé-re s azt is megtanította végig a betűk nevei szerint. Ezeknek tudása után elkülönítette a a betűket magán- és mássalhangzókra s megtanította előbb a rövid, aztán a hosszú magánhangzókat; ezután következtek a mássalhangzók, neveik szerint, tehát így: bé, cé, dé, ef stb. Mikor a lélekölő előkészületekkel végeztek, melyek némely gyermekre nézve fél, másiknál egy v. két évig eltartottak, következett az ily módon megtanult betűknek összefoglalása, vagyis a sdabízálds. Ennek is meg volt a maga rendje. Előbb a magánhangzókat összekötötték egyenkint mindegyik mássalhangzóval, értelmetlen szótagokká, ilyenformán: ab, eb, ib, ob stb. s megfordítva: ba, be, bi, bo, bu stb., ad, ed, id, — da, de, di. do stb. Ezek után vettek egytagú, aztán két-, három-, négy- stb. tagu értelmes szavakat. Az olvasás vagyis a silábizálás így történt: a—bé—ab, e — bé=eb; vagy: bé—a=ba, bé—e=be, bé—i—bi stb. Épen így betűzték ki az egyvagy többtagú értelmes szavakat is, pl. : en—a—gyé= nagy, ká—a=ka, el—a—pé=lap : kalap; vagy: ká — u= ku, ká-o=ko: kuko, er—i=ri: kukori, cé— a=ca : kukorica. így döcögtették át a gyermeket egy csomó szó silabizálásán. Azután hozzáfogtak a folytonos olvasáshoz. De nem csudálkozhatunk rajta, ha ily előzmények után az nem igen szokott menni. A gyermekek a csömörlésig jól laktak, anélkül, hogy valamit megemésztettek volna. Tanító és tanítvány addig erőlködtek most. míg nagynehezen s akadozva ment az olvasás. Mindaddig azonban, míg minden betűt nem ismertek s olvasni nem tudtak, az írásról szó sem volt. Csak, ha már a gyermek tűrhetően tudott olvasni, kezdte meg a