Evangélikus Egyház és Iskola 1884.

Tematikus tartalom - Cikkek - Történelmi okok. Bierbrunner G

12 Az, ki ezt mindazáltal kétségbe akarná vonni, önámításának esnék áldozatul. Az emberiség azon része, mely a történelemben jártas, nagyon jól tudja, milyen nagy áldás az; hogy a lelkiismeret, a saját hitből való, Isten kegyelme által elősegített üdvözülés, az emberi hatalom bilincseiből felszabaditva lett a reformáczió folytán. Jól tudja, mily történelmi okok léteztek, melyek folytán ezen felszabadítás elkerülhetetlen, történelmi szükségszerűséggé vált. Ezen okok közül egynémelyek elviselhetetlenek voltak. A legszentebb dolgokkal bűnös gúnyt űztek! Kissé megpihenek! Arról emlékszem meg, hogy főpásztoraink arra intettek minket, miszerint a Lutherünnepen ne szórjunk vádakat a róm. kath. egyházra, melynek Luther hadat üzent volt s mely annak oka, hogy a történelemben szó van a sötét középkorról. Gondolom, az intéseknek mindnyájan engedelmeskedtünk. A Lutherünnep tiszta evangéliomszerű áhitatoskodásban folyt le. De ezzel még korántsem rovtuk le egyházunk iránti kötelességeinket. Ha ezt tenni akarjuk, huzamosb időn át, sőt folytonosan szemünk előtt kell tartani azon történelmi okokat, melyek a Luther által eszközölt hitjavítást szükségessé tették. Mert csak így vágyódhatunk szüntelenül az evangéliomi világosság után. Messzire vinne, mind azon okokat itt felsorolni, melyek a reformácziót szükségessé tették. De egynek felemlítése elől ki nem térhetek. És ez a bűnbocsátó levelek Teczel által űzött árusítása. Nem bocsátkozom annak tüzetesebb fejtegetésébe; egyszerűen bemutatok egy ily bűnbocsátó levelet és a tisztelt olvasó befogja ismerni, hogy ilyesmit eltűrni nem lehetett és hogy kellett valakinek találkozni, ki egész lelki haragjával ily üzelem ellen felszóláljon. A kérdéses bünbocsátólevél, mely 1515-ből való és a „Gartenlaube" ez évi 42-ik számában közöltetik, emígy hangzik: „Fráter Tetcel János, a predikálórend tagja Lipcséből; a szent theologiának baccalaureusa és a mi Krisztus nevébeni szent atyánk, X. Leo pápa, Isten főpapjának és az egész földöni helytartójának isteni gondviselése által különösen kinevezett eretnekmester, egyszersmind a római szentszék vicenuntiusa és a szent bünbocsátások commissariusa a németországi egyháztartományok, megyék, államok, országok és egyes helységek számára, az ő tiszttársával a Szentferenczrendü minoriták quardianjával, valamennyi keresztyén híveknek, jelesül a városi tanácsosoknak és jogtudóknak, a vizsgálóbiráknak és törvényszéki ülnököknek, a klerikusoknak és laikusoknak kívánja az Úrnak örökkévaló békéjét /" „Nagy lelki fájdalommal és búbánatteljesen beismerte és meggyónta nékünk Menner Mátyás, Circlioiv nevű birtok zsellére és Saale melletti Burgwerben parochia híve, hogy szomszédjának kutyáját, mely reá ugatott, kővel megdobni akarta. De a dobás közben szomszédjának leánya véletlenül a kutyához közel jutott úgy, hogy azt egészen akarata és szándéka ellen leütötte. Ezen agyonütés pedig igen nagy fájdalmat okoz néki." ,Hogy mostmár üdvözülése felett magát biztosítsa, térdelve, kulcsolt kezekkel és könyek közt esdekelvén, általunk egy indulgentia-irást állíttatott ki magának, melynek erejénél fogva mi, kiknek tisztük, a hol birunk, üdvöt osztani, azon apostoli tekintélyünknél fogva, melylyel ezen vidékre vonatkozólag felruháztattunk, a nevezett Menner Mátyást, ki velünk tehetsége szerint Apostolfejedelmünk egyházi kincstára javára megalkudott, ezen akaratlanul véghezvitt agyonütés bűne alól felmentjük, és a neki kiállított Írással kinyilvánítjuk, hogy ugyancsak jelzett tekintélyünknél fogva őt a kérdéses agyonütés bűne alól egészen felmentettük. Egyszersmind azon Ítéletek, censurak és büntetések terhe mellett, melyek a mi apostoli meghatalmazásunkban reánk ruháztattak, megparancsoljuk mindenkinek, legyen az klerikus vagy laikus, hogy senki ne merje Menner Mátyást ezen agyonütés miatt bepanaszolni vagy elitélni, hanem mindenütt, mindenki őt egészen felmentettnek tartsa." „Az igazság hiteléül és bizonyítékául a nevezett kincstár pecsétjét és a pápai czímert, melyet e czélra velünk hordunk, ide nyomtuk." „Adtuk Circhowban, az Úrnak 1515-ik évében, május 19-én, a mi szent urunk, a pápának 3-ik uralkodási évében." Az ember lelke megdöbben és felháborodik! Tehát ezen biinös gúnyirat, mely a legszentebb dolgokat porba tiporja, összes hasonmásaival összevéve, fontos történelmi okot képez? Felette iszonyatos lelki sötétségében okát egy felvilágosodott kornak, egy áldásteljes szellemi nappalnak? Alig vagyunk hajlandók, ezt hinni, és mégis úgy van. Künn, a természetben, ha sötét felhők összetornyosultak fejeink felett, csakhamar égzengés és villámczikázás áll be, a lélek remeg, azt véli, a világfelbomlás küszöbén áll; de a vihar kitombolja magát, a villám feloszlatja a felhőket és derült, napfényes idő köszönt be, új életet teremtvén minden lépten-nyomon. Tetzel bűnbocsátó levolei sötét szellemi felhők voltak, a reformáczio a keletkezett vihar dörgése és villámlása volt, melyre az evang. protestáns egyház nappala állott be. Luther sokáig küzdött magával, mielőtt elszakadott egyházától. Oly egyház, melyben Péter és Pál apostolok és 100,000 mártyr vérét ontotta, melyben 46 pápa vezényelte a keresztyénséget, mely a poklot és a világot legyőzte, előtte szent volt; hogy tiszta levegőnek örvendhessen az emberiség és ki ne pusztuljon, mást nem tehetett, mint a villámszikrát belesodorni, hogy az öldöklő gőzök felemésztessenek. Egyházunkban az átkozás nem tartozik a hatalom érvényesítéséhez. Tetzelt sem átkozzuk. Tettét és megbízatását tárgyilagosan a történelmi okok közé soroljuk. Innen van, hogy mi a Luther-ünnepen nem embert, hanem egyedül a mindenható, oly gyakran általunk felfoghatlan Istent dicsőítettük. Am, szórjanak reánk róm. kath. ellenfeleink átkot átok után, mi azokért is tudunk imádkozni, kik minket üldöznek. Egy magasztos kép merül fel lelki szemeim előtt. Azt olvastam e lapokban, hogy ott, hol püspököm székel, Luther születésnapján estve a két protestáns templom nagyszerűen ki volt világítva. Ismerem a tért, hol a templomok állanak, velük szemközt van a kath. templom. Amaz evang. világosság fényárát bizonyosan a kath. templomra is ontotta. E kép a kath. egyház és evang. egyházunk közti viszouynak jelképe. Ha amaz a sötétség támadásaival illetett minket, mi a szeretet világosságával válaszoltunk. Ha" mi amannak ethikus tévedéseit történelmi okoknak elismerjük, talán nem kívánunk lehetetlent, midőn azt óhajtjuk, hogy a kath. egyház is világosság utáni törekvésünket ismerje el történelmi oknak. Bierbrunner Gusztáv.