Evangélikus Egyház és Iskola 1884.

Tematikus tartalom - Cikkek - Zárbeszéd Schneller I

129 kevesebb erélyt a római egyház elleni harczban, mint a rajongók, szabadoskodók és önkénykedó'k elleni küzdelemben. Mind a két fegyvere Luthernek szükséges ép a jelenkorban, melyben az ultramontanizmus és a határt nem ismeró' rajongás egymást váltják fel, s melyekkel az életben reánk is küzdelem vár. Luther legnagyobb érdeme a szerzó' szerint, hogy a vallási téren is az „egyéniség" az új kor ezen vezérelvét létesítette. Mily Luther ez? Luther a Krisztushoz vezette el a pápától a keresztyén hivó' lelkét. Az ó' egész élete jelszava: ,,el a pápától Krisztushoz." Krisztusban szabad csak a keresztyén hivó'. A Krisztushoz való viszonyban, mindég föltétlen függésben tőle, lehetséges csak az, hogy Isten országa e földi országban, melyet a római katholiczizmus eszközének s együttleg ellenségének tartott megvalósúljon, azt áthassa. Az egyéniséget Luther fölszabadította a római járom alól; de az a szabadság, melyet Luther által adott az egyházban élő és működő szent lélek, nem jelent szabadosságot, nem jelent egyéni önkényt s rajongást, ha mindjárt „tudomány" is lenne annak a neve. — Luthert félreértették mindjárt fellépésekor, amint félre is érthették, amennyiben az a szabadság, melyet ő hirdetett, számos veszélyes csirát is rejtett magában. A szerző által nem méltányolt konfesszió és épen az a későbbi Luther, aki a rajongás és szabatosság ellen harczolt, azon eszközök, melyek ama drága kincset, az egyén üdvét a Jézus Krisztusban, mind e mai napig megőrizték s az önkény és rajongásban való elveszéstől az evangyéliomot s egyházunkat megmentették. Az eszközt megváltoztathatjuk .... ha tudjuk! De ha ama eszköz meg is változtattatik, nem változik meg az intenczió, mely annak keletkezésekor létezett s vezérelv volt — s az az, hogy a Krisztushoz közelebb álljunk, az ő hivői legyünk, az ő benne történt kijelentést az egyházban, mely sohasem egy az eszményi egyházzal, határozott korlátolt között a lehető legjobb s az evangyéliomnak legmegfelelőbb módon közvetíthessük. Egyéniség a fő. Ez az egyedűlüdvözitő elv, ez előtt az újkor kapui is megnyílnak a vallási téren. Ennek határtalan érvényesítése következtében egyházunkban, egyházunknak is megnyílnának a pokol kapui ? Az oly „egyéniség"-valláshoz, minőt a szerző említ. Krisztus eljövetele nem volt szükséges! — Az „egyéniség" vallását hirdették Socrates és Plató is, és azon „müveitek" a pogány-világban, kik a néphiten felül emelkedtek. A szerző szerint (51.) a reformáczió elve az „egyéniség" elve nem a tudákos értelem sem pedig a fenhéjázó ellenzékeskedés találmánya, hanem a fejlődő szellem végtelen nagy lelkiismereti vajúdások között végre is megszületett gyermeke. Tehát a fejlődő szellem s nem Krisztus élő szelleme az, mely az egyházat új formába vezette ? Adva van a beszédben (5—7. 1.) Luther reformátorrá való fejlődésének menete, vagyis annak menete, miként emelkedett fel Luther a vallási egyéniség álláspontjára. — Ebből aztán az a tanúság, hogy mi is ép úgy küzdjünk, kétségbe essünk üdvünkre nézve, mint ő esett kétségbe, de emellett bírjunk oly erkölcsi bátorsággal, oly megvesztegethetlen tiszta igazságérzettel, oly mély vallásossággal is, mint Luther birt, győznünk kell. E szavait szerzőnknek mind elfogadhatjuk, azt az egyet hozzátéve, hogy minden küzdelmünk az Isten kegyelme nélkül semmis! Ha ekként győzedelmeskedtünk, hárczolnunk kell a zárbeszéd szerint ugyanazon ellenséggel, mely ellen Luther is harczolt s mely csak más alakban lép fel ma mint egykor. Hárczolnunk kell a materializmus ellen, hárczolnunk kell a római katholiczizmus ellen. Ezek ellen a harcz nem nehéz, el vannak Ítélve. Még mielőtt a legnagyobb ellenségre térnénk át, megjegyzés nélkül nem hagyhatjuk, hogy a szerző a római katkoliczizmust s különösen benne a pápa csalhatatlanságáról szóló tant „colossális hazugságnak" nevezi. E szó: „colossális hazugság", ha mindjárt Luther mondaná is azt más hitéről s vallásáról, egy evangelikus embernek szájában meg nem engedett. A r. katholiczizmus bennünket még sokszor csúnyább névvel is illet és ha teszi azt, elveivel nem ellenkezik, ő egyedülüdvözítőnek tartja magát. A vallás legalacsonyabb fokán a fanatizmus s türelmetlenség képviselőinél vannak csak megengedve e kitételek. Így a sokak által imádott baptista jezsuita Spurgeon komisz hazugságnak nevezte el a gyermekkeresztelést, így minden tant, mely nem egyezik elveinkkel, hazugságnak nevezhetnénk el. Ha ily mértékkel mérjük a vallás tételeit, úgy a reformácziót megítélő fanatikus földismerő és ismertető Hellwaldnak is igaza lenne, a ki a reformáczióra nézve azt a nézetet vallja: „Liige kann mit Lüge nicht corrigirt werden." Mi a katholikus tanokat nevezhetjük evangyéliom elleneseknek; de tanait röviden hazugságnak proklamálni, ez a vallásos érzet megsértése. A r. katholiczizmus ellen ép a jelenben nem oly könnyű a harcz, mint a szerző gondolja. Mai napság daczára a római járomnak a római katholiczizmus nem csak az egyház-szeretetben, hanem a Krisztus-szeretetben, az élő hit gyakorlasában, nem egy követésre méltó keresztyén egyéniséggel bir. Sajnos, de való — hogy ott a járom alatt majdnem több önfeláldozással, hitmélységgel találkozunk, mint nálunk! Az ellent nem ismeri, ki a katholiczizmus nyilaival oly könnyedén bánik el! Legnagyobb ellenség, mely ellen a zárbeszéd szerint küzdenünk kell az, mely az egyháziasság köpenyébe öltözködve egyaránt áll az anyagéiviség és papizmus szolgálatában (8. 1.). Tudjuk, ki ellen szól ez, — tudjuk, hogy itt a confessionális párt van értve. Igazságtalan s túlkemény szó ez. Az egyháziasság ép mai napság, ha nem is épen az, melyben a szerző csakis a sötét pontokat látja, igen szükséges. Az az egyháziasság, melyet a szerző oly keményen ítél meg, ép a jelenben nemes hivatást teljesített a praktikus keresztyénség terén. Az az egyháziasság is, mely ellen a szerző harczra hív fel, többet ér, mint a szabatosság s egyháziatlan szabadelvűsködés. Ama egyháziasság is, melyet a zárbeszéd csak köpenynek nevez, többet ér a „vallási egyéniség szabadsága" puszta frázisánál — legalább a köpeny felvételénél is látni azt, hogy megvolna a jóakarat Krisztus szellemében járni. Egyháziasság ellen szólva a beszéd Isten országa iránt való ideális odaadást követel. Meggyőződésem szerint mindkettő együtt lehet, együtt válik a legszebb harmuAzok is, kik csak szerényen az egyháziasság köpenyébe öltözvék s emellett nem csapongnak fantasmákban Isten országának hű munkásai lehetnek. Becsülésre méltó mindig és mindenkor, aki szorosan korlátok közt s turvenv hez kötve jár, mindenesetre becsülésre méltóbb, mint az.