Evangélikus Egyház és Iskola 1884.

Tematikus tartalom - Cikkek - Gyermek istentisztelet

127 iskola között. Az elsőben még a legjobb esetben is a jelen ferde viszonyok közepette a gyermek csak ismerni tanulja az Istent, az utóbbiban azonban nem csak ismerni, de tisztelni is. Es ez — tessék megengedni — nem egy és ugyanaz. A sátán is ismeri az Istent, de korántsem tiszteli. Anyaegyházunknak, de meg hazánknak is oly nemzedékre van szüksége, mely nemcsak ismeri, de tiszteli az Istent. Mert a ki tiszteli, szereti Istenét, az mindenesetre szeretni, tisztelni fogja egyszersmind egyházát, hazáját, honfitársát, felebarátját. Valamint az Isten ismerete nem teheti nélkülőzhetővé, feleslegessé az Isten tiszteletét, úgy a közönséges iskolai valláserkölcsi érzés fejlesztése — különösen ott, hol, mint Isó Pál úr hangsúlyozza, „a nem rokon természeti eszmékre és tárzyakra fektetik a fősúly, — nem helyettesítheti, nem teheti feleslegessé soha semmi szín alatt a gyermek-istenitiszteletet, a vasárnapi iskolában meglionosult bibliai oktatást és neveltetést. Ezen a természeti eszméket és tárgyakat amúgy is túlbecsülő korunkban a gyermek-istenitiszteletet, a vasárnapi iskola az egyház lételének „sine qua non"-jává vált. Sokkal korábban mint mi, a keresztény világ legcivilizáltabb, legprotestánsabb népei ezt rég felismerték s javukra fel is használták. A természet szemlélése és búvárlása utján Istennek ugyan nyomát, de magát az Istent fellelhetni teljes lehetetlenség. Ezt a lelkész úr az ó-classicus népek mívelődése történetéből, de meg a modernekéből is eléggé tanulhatta. Az emberi szív Isten után áhitozik és pedig egy élö személyes Isten után, nem pedig annak abstractnma, eszméje után. Ezt a személyes élő Istent azonban Isó Pál lelkipásztor úr hiába keresi a természeti eszmékben és tárgyakban, ha még annyira felfegyverkezik is nagyítókkal és távcsővekkel. Hát még a szegény gyermek! Sőt a, mondó vagyok, hogy ezen természeti eszmék és tárgyak segítségével eszközölt keresgélése az Istennek sok esetben nem annak fellelését, hanem az ellenkezőjét, annak egyenes tagadását eredményezheti. Csak egy mód van Istent felismerhetni s ez: a názaretbeli Jézus istenségét feltétlenül elismerni. A vasárnapi iskola ezt az utat, módot követi. Teszi pedig ezt János szavai nyomán : „Én vagyok az lít, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanem én általam." (János 14, 6.) „A ki engemet lát, látja az Atyát." (János 14, 9.) „Én és az Atya egy vagyunk." (János 10, 30.) Ez alapon áll a keresztény vasárnapi iskola s ez alapon vezeti a gyermekeket „mintegy kezén fogva" Jézushoz s ő általa mint fiú által, a mennyei Atyához — az Istenhez. Teszi ezt nem csupán prédikálás által, mint Isó Pál úr téveseu hiszi, hanem egyszerű, helyes biblia-magyarázat, ének és a szív mélyéből merített szabadon elmondandó ima által. Saját tapasztalataim nyomán merem állítani, hogy ezen eljárás sokkal inkább felel meg Isó Pál úr által hangsúlyozott paedagogiai elvnek; „Tanítsd a gyermekeket az <5 utánok módja szerint" — mint az ő általa ajánlott módszer, mely perhorreskálva az Isten létéről, bűnről s megváltásról szóló tant, minden — még a nem rokon, természeti eszmékről és tárgyakról is vezeti a gyermekeket a vallásos ismeretekre s erkölcsi tanulságokra. Az atya és a gyermek közti viszony a gyermeki kedélynek mindenesetre rokonszenvesebb s felfogási tehetsége által könnyebben s világosabban recipiáltatik mint abstractumok — eszmék. Az anyaegyház ú. n. veteményes kertjét — az iskolát, ameddig az és nem más — nem kicsinylera; de még mint olyan is csak előcsarnoka lehet a vasárnapi iskolának mert a szentély maga, az utóbbi. Itt jön egyedül érvényre a Péter által I. Lev. 2, 9. körülírt „választott nemzetség' s „királyi papsáy

u eszméje. A vasárnapi iskolában nem fizetett tanítok s nem egyedül lelkészek vezetik a gyermeket Jézushoz, Istenhez, hanem a hivők sorából önkéntesen járul ezen dicsőséges munkához, a ki arra az Atya által hivatottnak érzi magát. Itt tényleg le van rombolva minden válaszfal pap és nempap között. Megszűnik itt minden „válogatás", mert itt „mindnyájan egytk a Jézus Krisztusban"; azért csarnokai nyitva állanak minden gyermek számára felekezeti különbség nélkül. Isó Pál lelkész úr a „gyermek-istenitiszteiről" írt czikkének végén azt találja még mondani, kogy ő nem tart gyermek-predikácziót. Miért? mert röstel prédikálni a kicsinyeknek? Nem; hanem azért, mert úgy mond: „A gyermek szívébe cseppegtetni kell a vallásos érzelmet", azaz hogy „cseppenként" kell azt nekik beadni s nem „olyan nagy és erős adagokban — mint a predikáczió." A vasárnapi iskola a gyermeknek az evangyéliom tiszta, hamisitlan tejét nyújtja s nem holmi emberi bölcselkedés és félszeg okoskodás által összeszűrt levet. Abból amit a vasárnapi iskola nyújt a gyermeknek, egy nagyobb és erősebb adag sem árt; de meg vagyok győződve, hogy Isó Pál úr által receptált léhből egy csepp is elég lehet, hogy elrontsa hosszú időre a gyermeknek a gyomrát. „Hogy mi czélja van a gyermek-istenitiszteletek tartásának" — mondja Isó czikke kezdetén — „azt körülírva s meghatározva nem volt ugyan még alkalmam olvashatni sehol sem'' — „de azért nem haboznám kimondani, ha életbe léptetve volnának is a „delendam esse censeo-t." — Hát nem-e szégyen az ilyen taktika egy protestáns lelkészre nézve. De Isó Pál lelkésztársunk nem szégyenkezik. „Akár szégyen, akár nem" — „delendam esse censeo!" — A mit a világ legcivilizáltabb, legprotestánsabb népei üdvösnek találtak már századok előtt, azt Isó Pál úr egymaga mint feleslegest sőt károst brevi manu elitéli. Hol marad itt az ildomosság, a lelkiismeretesség, a logika.') A gyermek-istenitiszteletet, a vasárnapi iskolát csak az Ítélheti el, a ki vagy nem ismeri, vagy pedig a kereszténységnek ellensége. Meglehet, hogy Isó Pál úr nekem nem hisz. Jól van. Szóljon helyettem más valaki. Szóljanak a vasárnapi iskola mellett e helyen olyan férfiak, kik állásuk, működésök s érdemöknél fogva általános s feltétlen hitelre érdemesek. Szóljon helyettem oly népnek kiválóbb férfia, mely eddig a vasárnapi iskolát hatalmának s jólétének úgy egyházi, mint társadalmi téren, szent palládiumként őrizte s érte a legkészségesebben milliókat áldozott: az angol népnek egy kitűnőbb történetirója Lord Mohon, most Stanhop gróf. Ő Angolország történetében azt állítja, hogy nemzetének egyházi és társadalmi téren tett nagymérvű haladásának legnagyobb része a vasárnapi 'fiolának rovandó fel érdemül. Egy másik angol iró szamokkal tesz tanúságot a vasárnapi iskola üdvös és áldást árasztó volta mellett. „Vasárnapi iskola nélkül- - ugy mond -^.London valódi pokol volna. Londonnak 1735-ben «ak * volt lakosainak száma, de volt 597o sörhaza es 86oJ pm 4