Evangélikus Egyház és Iskola 1884.

Tematikus tartalom - ISKOLAÜGY - Olyan tanügyféle

102 meltartásának tulajdonítható a népkönyvtárak oly nagy mérvű elterjedése s közkedveltsége Angolországban. Holland és Svajczban. Legnehezebb természetesen a kezdet. Néhol ugyan, csak a kezdeményezés késedelmén múlik. Akadnának ugyanis igen sok helyt oly lelkes ügybarátok, akik átértvén az ügy fontosságát nem riadnának vissza némi anyagi áldozattól. Azonban fájdalom, még sokkal több az olyan helyek száma, ahol ily áldozatkészségre számítani nem lehet. Különösen ilyen nehéz viszonyok között lenne egy nem megvetendő módja a kezdeményezésnek az, melyet ez alkalommal ajánlani akarunk. Általánosan ismert tulajdonsága a mi népünknek a naptárak iránti előszeretete, s azokhoz való ragaszkodása: ha egyéb irodalmi termékre nem áldoz is, egy-egy naptárt mégis csak szerez magának; természetes, hogy ennél is nem a belső tartalomra — csak az árára néz. Es ez az előszeretet a naptárak iránt nemcsak azért van, hogy megtudja mondani, hányadika van ma, s hány hétig tart a farsang vagy a böjt. A népnek e részben való jártasság csaknem csodálatra méltó. Vannak egyesek, a kik öt újjukon el tudják sorolni az évnek napjait, ünnepjeit, valóságos élő kalendáriumok. — Volt eset, hogy rosszúl volt szerkesztve az általok szerzett naptár naptári része, rögtön észrevették, s megütköztek rajta, s haladéktalanul visszakövetelték pénzüket. Szereti a nép a naptárakban az irodalmi részt, — a jóslatokat. S az év folytán aztán mindannyiszor dicséri vagy gyalázza naptárját — amint teljesedik neki vagy nem. Talán lia rossz termése van — s a naptár ilyet jósol — nem esik neki olyan nehezen elviselni, mintha a naptár gyér kilátásokat nyújtott — s az áldás mégis teljes lett. A naptárak utján tehát legkönnyebben megközelíthető a nép. Ámde épen a jobb naptárak, melyeknek ízléssel kiválasztott s gonddal összeállított tartalma lenne hivatva a nép ízlését nemesíteni, ismereteit hasznos közleményeivel gyarapítani, s az erkölcsökre tisztítólag hatni — nem jutnak a nép kezébe, egyrészt mert drágábbak, másrészt, hogy nemesebb ízlésökkel nincsen a nép megbarátkoztatva. A népkönyvtárak utján pedig, ezt elérni nem lenne nehéz feladat. Köztudomású dolog, ugyanis, hogy minden naptárt sokkal több példányban szoktak nyomni, mint a mennyi elkél. — Az el nem kelt példányok naptári része kitépetik, s benyujtatik az adóhivatalhoz, hol ezen példányok után előre lefizetett adó (bélyegdíj) visszatéríttetik, s az eddig jól van. De már az nem jól van, sőt határozott kár, hogy az el nem kelt példányok irodalmi része megsemmisíttetik, legjobb esetben takaró papirosnak elárúsíttatik. — Sokkal jobb sorsra lennének azok érdemesek. De hát persze hová tegyék a kiadók, újév után a naptár csak lom, s elfoglalja a drága helyet. Nemsokára jön a másik — a régi csak lábatlankodik. Hová tegyék? Adják oda a népkönyvtárnak. Mint naptár többé nem használható, de erre szükség nincs is. De tegyék közzé pl. a néptanítók lapjában, mely minden iskolával biró helységbe jár — s ezt az ügy érdekében közölné a szerkesztőség ingyen, hogy aki ilyen és ilyen naptárat kívánna a népkönyvtár számára, addig, mig a fölös példányok tartanak — abban részesülhet. Alig szükség mondanunk, hogy ily módon való terjesztését óhajtanok első sorban a protestáns és az árvaházi naptáraknak, aztán a mezei gazda, borászati s más nemes és hasznos olvasmányú naptárakét. Valamint azt is alig szükség hangoztatnunk, hogy a kiadók kettős czélt érnének el: u. i. nemcsak hogy hasznos szolgálatot tennének a közmívelődésnek, hanem nevelnék a közönséget maguknak. S lehet, hogy akadnak olyanok, a kik kicsinyelni fogják e dolgot, s szánakozni a ráfordított szó felett: hanem e kicsiriylés által nem hagyjuk elijesztetni magunkat; mert jól tudjuk: hogy nem egyszer a csekély kezdetet nagy eredmény koszorúzta. Farkas Gejza. Olyan tanügyféle. Hébe-hóba a politikai lapok is megeresztenek egy-egy tanügyi czikket; — többnyire tanítók írják azokat, a kik mindannyiszor éles kifejezést adnak az 1868-iki oktatástörvény keletkezése óta szerte hangoztatott ama veszedelmes elvnek, mely szerint a tanítók ma-holnap nemcsak hogy nem hederítenek az egyházi fensőbbségre, — de megérhetjük, hogy a pap lesz alárendeltje a tanítónak. Segiti ez érdemben a tanítókat az a körülmény is, hogy ez a mai világ feledve papot, mellőzve minden jó nevelés erkölcsi alapját a vallásosságot és egyháziasságot, — csak a reális nevelést hangoztatja! A „Budapesti Hirlap" egyik legközelebbi száma adott okot e kis reflexióra! Ugyanis ott egy tanügy-barát — e czím felett: „Kié az érdem" — ömlengvén, természetesen minden érdemet és áldást, a mi egy iskolából kisugárzik — a tanítóra ruházza, s aztán így szól: „a tanító a mai korszellem következtében már oly önálló saját működési körében s oly annyira nem alárendeltje a lelkésznek, hogy" stb. stb Váljon fér e szó ehez? Vagy aláírjuk, hogy a tanító nem alárendeltje a lelkésznek?? Megállhat a dolgok rendje szerint azon elv, hogy a tanító annyira önálló, miszerint semmi felelősséggel nem tartozik papjának? No — akkor a magyarországi, illetőleg a mi evangyéliomi prot. tanügyünk oly különlegesség volna, melynek párja sehol sincs! Tudjuk mi jól, hogy a tanítókkal együtt működő szolgák vagyunk, — de ha állana az, hogy tanítóink annyira önállók saját körükben, miszerint a lelkésznek épen nem alárendeltjei, — akkor iskoláink mintegy statust képeznének a statusban, akkor szemben az iskolával a lelkész árkon kívül hegymester volna, akkor lassan teljesen meglazulna a kötelék, mely iskoláinkat egyházunk szíve gyökeréhez fűzi, és hamarább mint gondolnánk eljutunk oda, hol iskoláinkban nem tenyészhet evangyéliomi prot. vallásos szellem! Igenis, magával hozza egy vallás-erkölcsi társadalom szerkezetének természete, hogy első sorban a lelkész legyen főnöke a tanítónak, aminthogy annak reverendáján verik el a port, ha: p. o. felszereetlen az iskola, ha, nem járnak iskolába a tankötelesek, ha nem felel meg a tör-