Evangélikus Egyház és Iskola 1883.

1883-05-19 / 08. szám

Első évfolyam. EVANGELIKUS EGYHÁZ ÉS ISKOLA. Előfizetési ár : Egész évre . 6 frt — kr. félévre . . . 3 „ — „ negyedévre . 1 „ 50 „ Egy szám ára: 12 kr. o. é. /VIEGJELEN HETENKÉNT EGYSZER .Szerkesztő- s kiadó-hivatal: Pozsony, Konventutcza 6. sz. Felelős szerkesztő : TRSZTYÉNSZKY FERENCZ. Hirdetés ára : Négyhasábos petit sorként egyszer közölve 7 kr., többször közölve 5 kr. Bélyegdíj : külön 30 kr. Tartalom : Feladatunk a keresztyénellenes világnézettel szemben. (Schwalm György.) — Középiskoláink szervezése ügyében. (Dr. Masznyik E.) — A kölcsönös tüzkárbiztosításról. (Wladár Viktor). — Belföld. — Külföld. — Vegyesek. — Pályázat. Feladatunk a keresztyénellenes világnézettel szemben, in. Boldogult Strauss D. Fr. utolsó müvében azon kérdést vetette fel: „van-e még jogunk a 19. században magunkat keresztyéneknek nevezni?" Jogosan tette. Volt oka rá. Rég szakított volt már Krisztussal, — Istennel. Más isteneket imádott : a mindenség, vagy mint ő nevezé az „universum" volt az ő Istene, — Kriszlusa. Hartmann a „Philosophie ues Unoewussten" hires szerzője erre helyesen azt jegyzé meg : „Merő absurdum, ha Strauss a maga materialistikus universuma számára imádást követel; de ha a liberális protestantizmus az „ember Jézus" számára ugyanazt követeli, szintúgy természet-ellenes és az ember vérét fellázító követelés." Nyilván való, hogy Strauss őszintébb s kövezetesebb volt, mint az alattomban az ő keresztyénellenes nézeteihez szitó liberális protestáns párt s mint sok lelkész, ki benső meggyőződése ellen hívei s egyháza legnagyobb kárára s önnönmagának kárhozatára prédikálja a Krisztust mint Isten egyszülött fiát. Mindenesetre könnyebb s kényelmesebb lett volna Straussnak is, a világ előtt elhallgatva az ő benső meggyőződését Krisztusról, az egyházon belül a nagy árral úszni, mint az ellen; de hogy egyúttal becsületesebb avagy jellemes férfihez méltóbb-e, az más kérdés. O neki nem kelletett a Krisztus, annál kevésbé a Jézus, s önkényt mondván le hivataláról, szakított az egyházzal. Okosan s komoly, jellemes férfihoz illően cselekedett, mert két úrnak szolgája nem tudott lenni s képmutató farizeus nem akart lenni. „Nem jó, sem nem tanácsos meggyőződésünk ellen cselekedni" — mondá Luther a wormsi gyűlésen. Kövessük dicső nyomdokait s valljunk színt mi is! Vagy feltétlenül higyj ünk Krisztusban vagy ne higyjünk. Félig Krisztussal tartani, félig pedig a Krisztust tagadó világnézettel, az annyi volna, mint hitünkből üzletet csinálni. Az egyház hitvallása terén az opportunismusnak nézetem szerint nincs helye. Krisztus egyháza nem hasonlít egy erődített várhoz, melyben az őrsereg veszélynek idején visszahúzódván a fellegvárba, saját érdekében lerombolhatja a melléképületeket s a várműveket átengedheti az ostromló ellenségnek; hanem hasonlít egy olyan épülethez, mely, ha egyetlen követ is engedünk falazatából, menthetlenül összeomlik. Valamint Krisztus és apostolai úgy mi se akarjunk közvetíteni a világ balgasága és az Isten bölcsesége köze tt. Krisztus tudományában „ne legyünk többé gyermekek, kik habozzunk s ide s tova hajtassunk a tudománynak akctrmi szelő által, ju. embereknek áhíokságok által, és álnokul való elhitetésre megrögzött csalárdságok által", mert különben korunk bölcsei bizonyára joggal mondhatják rólunk azt, a mit Athéné filozofusai az Areopaguson Pálról merő rágalomként hangoztattak, hogy „csacsogó, az az hogy ide-oda kapkodó csevegő emberek vagyunk." Nem mondom, hogy vessük meg a világ tudományát s törjünk pálezát a kor nemzedéke felett; hanem az evangéliom szövétnekével kezünkben válaszszuk el a salakot az ércztől, tanuljuk ismerni e kor nemzedékét az ő czéljaiban, törekvéseiben s igyekezzünk Isten és Krisztus segedelmével győzedelmeskedni rajta. Hogy ezt annál inkább s a legmélyebbre ható eredménynyel véghez vinni képesek legyünk, szükséges végül, hogy legeltessük az Űrnak juhait. A hívek után járó ellátogató, s kereső szeretetnek tiszte Luk. 15. 4—6. alapján annak képe szerint, ki „ide s tova járt vala, hogy megkeresse azokat, a melyek elvesztek" — Krisztus szolgájának bár legnehezebb s legfárasztóbb, de kétségkívül legéletrevalóbb s legfenségesebb tisztének egyike. Hogy mily nagy horderejűnek tartotta ezen tisztet „a jó pásztor" maga, abból ítélhető legjobban, hogy Péterhez intézett ama megragadó s szívet-lelket hódító szózatát: „Legeltesd az én juhaimat", háromszor ismétli fokozott nyomatékkal. Ha már az Úr maga sem vélte feleslegesnek a tüzes vérű s nagyjában amúgy is buzgó, itten-ottan talán túlbuzgó apostolt is ezen felette fontos kötelesség lelkiismeretes teljesítésére fel-