Evangélikus Egyház és Iskola 1883.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Prónay Dezső b. egyet. felügyelői székfoglaló beszéde

66 Ettől eddig is óvakodtam, utalhatok multamra mint kerületi felügyelő, és ezentúl is óvakodni fogok. Politikai meggyőződésemhez ragaszkodom természetesen épen olyan szilárdul, mint nézeteimhez vallásos és egyházi kérdésekben, és ellentétet közöttük még képzelni sem tudok. De ha fölmerülne mégis a jövőben olyan ellentét a politikai élet követelményei és azon állás között, melynek követelménye, hogy egyházunk érdekeit képviseljem, ezen esetben is, melyet ismétlem, még képzelni sem tudok, tudnám, mi a kötelességem. — Nem volna szabad csalódni bennem sem azoknak, kik bizalmukkal megajándékoztak a politikai pályán, sem azoknak, kik az egyházi téren tiszteltek meg bizalmukkal — legfölebb én lehetnék gazdagabb egy csalódással, mert tudnom kellene, hogy ott, hol elvi ellentét nem lehet, és a kötelességek összeütközése mégis fölmerül ott az egyén gyarlóságában van a hiba, és tudnám ebből levonni a kellő következtetést. Feleslegesnek tartanám bővebben fejtegetni e kérdést, de előle kitérni még sem akartam, röviden érinteni kötelességemnek tartottam. Egyébiránt könnyiti feladatomat egy körülmény. Járt uton haladni mindenkor könnyebb feladat, mint ismeretlen vidéken uj ösvényeket keresni. Szerencsés helyzetben találom magamat, mert nem uj ösvények fölkeresését kell feladatomul tekintenem, midőn az egyetemes felügyelői állást elfoglalom, járt uton haladhatok tovább, azon reményben, hogy ha követem azoknak nyomdokait, kik ez állásban megelőztek, helyesen járok el, megfelelek az egyház közóhajtásának, és'

1' helyesen szolgálom annak érdekeit. Engedjék meg, hogy visszaidézzem emlékezetét azon férfiaknak, kiknek, Zay Károly, édes atyám, Zsedényi, Radvánszky, helyét elfoglalom. Nem akarom visszaidézni mindazoknak emlékezetét, kik több mint egy század óta egyházunk élén állottak. Megfelelnek mindannyian feladatuknak, kegyeletes megemlékezésünkre méltók ugyan mindannyian, de egy század történetét kellene tárgyalnom, és pedig egyházunk történetének egy fontos mozgalmas korszakát, ha méltóan akarnék megemlékezni mindazon jeles férfiakról, kik evang. egyházunk egyetemes felügyelői voltak. Csak azokról legyen szabad megemlékeznem, kiknek elnöklete alatt magam is már részt vehettem egyetemes gyűlésünk tanácskozmányaiban, kiknek vezérlete alatt magam is munkálkodhattam, kiket fájdalmasan nélkülözök. Nem mellőzhetem Főt. Egy. Gy., hogy meg ne emlékezzem arról, ki e hivatalban közvetlen elődöm volt, br. Radvánszky Antalról, kihez rokoni tisztelet és ragaszkodás, őszinte barátság csatolt, de kinek különösen azon fáradhatlan tevékenységét bámultam, melyet hajlott kora daczára egyházunk érdekében kifejtett, ama rendkivüli buzgóságát, mely öt akkor sem engedé nyugodni, midőn az emberek többsége visszavonul a közélettől ; ama buzgóságot, mely tettekben nyilvánult, hogy másokat is tettekre serkentsen; ama buzgóságot, melynek ifjúi heve nem egy ifjút megszégyeníteni, mindannyit lelkesíteni képes volt. Fájdalmasan érint a gondolat, hogy ilyen kiváló férfiút kell nélkülöznünk, fájdalmas azon tudat, hogy annak helyét kell elfoglalnom, kinek oly szívesen küzdenék vezérlete alatt. Fájdalom, hogy oly rövid ideig tisztelhettük báró Radvánszky Antalt egyházunk élén. — És a ki őt megelőzte, Zsedényi Ede, sem lehetett soká vezérünk ! pedig benne ritka áldozatkészségü hivét veszté el egyházunk és áldozatkészségének becsét nemcsak az képezte, hogy mit és mennyit áldozott, de képezte az, hogy miként áldozott, képezte az, hogy áldozatkészségének forrása a hit és protestáns egyházunkhoz való szeretetteljes ragaszkodás volt. És végre engedjék meg, hogy ez ünnepélyes pillanatban fölszólaljon bennem a fiúi kegyelet hangja, midőn elfoglalom azon helyet, melyen atyámat látni megszoktam volt. Nem az én feladatom, hogy működését jellemezzem, legyen ez a pártatlan, elfogulatlan történetíróé, ki egyházunk történetével foglalkozik, melyben neki is jut egy lap. Nekem csak egy rövid fohász legyen megengedve : lebegjen fölöttem atyám áldó szelleme, midőn itt is az ő helyét kell elfoglalnom. A feladatot, mely reám várakozik, kijelöli egyrészről azon közszellem, mely egyházunkban nyilvánul és annak egyik éltető eleme, másrészről kijelöli magának egyházunknak jelen helyzete. De a jelen helyzetet csak az ismeri föl, csak az itéli meg helyesen, a ki ismeri az annak alapul szolgáló multat. Csak az ítélheti meg helyesen valamely épület szilárdságát, a ki a föld alá rejtett alapfalak minőségét is ismeri, vagy ha nem ismeri, kutatja. Ezért engedjék meg, hogy röviden visszatekintsek -egyházunknak 1. múltjára, 2. ezután vázoljam j e 1 e n helyzetét, elmondjam arról nézeteimet és végre ezekből 3. következtessek a jövőre. Meglepő gyorsasággal terjedt a reformáczió hazánkban. Terjedése hazánk történetének legszomorúbb korszakára esik és még e szomorú korszakban is hatalmasan nyilvánult hatása, ez veté meg a nemzeti irodalom fejlődésének alapjait, a katholiczizmust is versenyre serkenté, kényszerité arra, hogy áldozzon a nemzeti kulturának, emeljen iskolákat. Beállott nemsokára az ellenreformáczió korszaka. Megkezdődött a küzdelem, mely folyt egy századnál tovább. Véres küzdelem volt és szomorú, nagy volt az elkeseredés, de még sem fajult annyira, mint nyugati Európa több államában. A szent Bertalan éj, a spanyol inquiziczióhoz hasonló jeleneteket még sem találunk hazánk történetében. A zsarnoksággá fajuló vallási türelmetlenségnek főokozói nagyrészt idegenek voltak, vagy az idegen érdekeknek szolgáltak. A protestánsok elnyomására, a vallásszabadság eltörlésére irányuló kísérletek az abszolutizmus törekvéseivel álltak kapcsolatban. És a vallásszabadságért folytatott harcz egyszersmind az alkotmányért, a nemzet önállóságáért vívott küzdelem is volt. E küzdelmek jellemzik több mint egy század történetét. Ismerjük azokat, de méltó megemlékezni róluk, méltó azért, mert még a mai nemzedék is élt egy hasonló, ha nem is véres, de szomorú és küzdelmes korszakot egyházunkban, de méltó azért is,