Evangélikus Egyház és Iskola 1883.

Tematikus tartalomjegyzék - Külföld - Siam

kivül nincs más jutalma. Nagy, a legnagyobb ugyan; de kit a földi élet terhe nyom, annak könnyítésre van szüksége. Az egyház többet nem adhat, vagy nem ad. S ha a pap a templomba, a tanító az iskolába elviszi csüggedt lelkének keserűségét, ugyan ki szenved? — a gyülekezet, az iskola. Egyikök sem panaszkodik, lehet, de az egyház bánja meg. Menjünk tovább. A középiskola, mint a hozott törvény mutatja, új erőfeszítést, új áldozatokat fog követelni. Talán több tanárra lesz szükség; mert az előirt tantervnek megfelelő kivitele, ha iskoláinkat a kor követelményeinek és más, akár felekezeti akár állami iskoláknak színvonalára akarjuk emelni, alkut nem ismer. Több munkához több, jobb munkához jobb erő kell. De meg talán tanárainkat jobban is kellene dijazni; mert esetleg kaphatunk ugyan csekélyebb fizetésre is tanárt, de vagy csak az ocsuját, vagy, ha derék egyént, az odább fog igyekezni, s ha nem mehet, elégedetlen, kedvetlen lesz. Nekünk pedig mindezért még csak neheztelnünk sem szabad, mert kiki jobblét után vágyódhatik és senki sem óhajtja tetterejének hanyatlását és a társadalmi tisztelet csökkenését; mi ebben a mi világunkban az anyagi élet szigorával együtt jár. Ki lesz itt a vesztes? ismét csak az iskola, illetőleg az egyház. Theologiai s tanítóképző intézeteink (más szakintézetekről nem is szólok) versenyeznek ugyan egymással, de nem az egyházi tudományosság ápolásában, sem mennél derekabb papok és tanítók képzésében, hanem a létért való küzdelemben. Tanárképző intézetről még szólani is istenkísértés, s még-V.t, igaz : kié a tanár, azé az iskola. Nőinket ki neveli? a világ. Pedig belátja mindenki, hogy a kié a család, nyert ügye van annak, s a család lelke a nő. Szakszerűen, tudományosan, biztos életpályára nevelik a nőt; nekünk evangelikus asszonyt, feleséget, anyát kell nevelnünk. Férfi sorsa a nő. Jól tudja azt a római kath. egyház, azért mindent megtesz, hogy a nőnevelést kezében megtartsa, fejleszsze. Nálunk elszigetelt mozgalmakat kivéve, pl. a tiszai egyházkerület hatalmas kezdeménye, alig történik valami. No de azért igaz marad : a családnak lelke a nő s a családon alapul az egyház élete. Fröbel-kertekről, kisdedóvó intézetekről hallgatok; hadd tanulják meg már kora ifjúságukban a gyermekek, hogy Isten, ima nélkül is jól lehet lakni vagy a mi még talán nem is olyan nagyon rosz, hadd gyönyörködjék benne a protestáns apa vagy anya, mint veti kis gyermeke a keresztet, hogy dadogja az Ave Máriát, hisz ez a kor indifferentizáló szellemében helyes, ha mindjárt ez úton Rómába haladunk is. Kórházaink, menedékházaink, javító intézeteink nincsenek. — Betegápolóink a szürke nénék, ritkán a vereskereszt-egyesület drága hölgyei, legtöbbnyire pedig az irgalmas Isten. De ezek talán fényűzési czikkek?! Nem bizony azok, — mert mennél mélyebben hat az egyház a népélet minden viszonyaiba, mennél több fonalszállal fűződik az egyesek, családok életéhez és érdekeihez : annál nagyobb érdekeltséget költ, annál bensőbben simul hozzá minden híve, nagyra tartja még a más felekezetbeli is. Mi azonban mind erre szegények vagyunk. Én azt hiszem, nem annyira, mint gondoljuk vagy mondjuk. Csak komolyan kell akarnunk. Mit és mikép? arról jövőre. Középiskoláink szervezése ügyében, i. Múltkori czikkemben kifejtettem álláspontomat középiskoláink általános vallás-erkölcsi jellemére s ezzel kapcsolatban tanárképzésünk ügyének egyházunk érdekében való rendezésére vonatkozólag. Mindenesetre nevelés- és oktatásügyünk reformját a legnagyobb baj forrásának visszafojtásával kell kezdenünk. A baj az, hogy — mint Volf György a Magyar Tanügy ez évi első számában mondja : „közép iskolai ifjuságunk lelkében tudás és vallás közt szakadásra jutott a dolog, hogy ifjuságunk nagyrészt ott van, hogy vallásának hinnivaló részét nem hiszi s tudnivaló részét nem tudja s ez által világi tanulmányaiban, de főkép erkölcsében kiszámíthatatlan kárt vall." Ebben egyet értek vele, de nem értek egyet a baj forrására nézve. Ő ugyanis a baj forrását kizárólag csak a vallástanítás szánandó elmaradottságában keresi. Lehet sőt több mint valószínű, hogy e részben is érhet bennünket némi vád, de nézetem szerint az igazi bajforrás sohasem magában a vallástanításban, hanem egyenesen a vallástanító személyében keresendő. Hát ott a bökkenő — mint majd alkalom adtán bővebben is kimutatjuk — hogy: a vallást ma csak tanítjuk, de magunk nem valljuk,—még helyesebben, életünk elve gyanánt nem birjuk. Már pedig a kinek nincs az nem adhat, életet élet költ, érzelmet érzelem. Exempla — jóban mint roszban — trahunt. Minthogy pedig a vallásos nevelésnek nem csak a vallás, hanem a többi tudománytárgyak tanárai is egytől egyig jelentékeny tényezői s sokszor közülök egynek mételyező hatása képes az egész testület áldásos működését tönkre tenni, az intézet közszellemét megrontani, újra csak oda térek vissza, a honnan kiindultam: sem ebben sem abban, hanem egyenesen s mindig a vezetőkben, a tanárokban van — ha van — a bajnak forrása s azért első sorban tanárképzésünk ügyét kell rendeznünk. De a megindítandó reform-tevékenység terén, ha hogy középiskolai oktatásügyünket a versenyképesség és virágzás fokára akarjuk emelni, az első lépésnél nem szabad megállapodnunk. Mert baj van elég s mindenik orvoslásra vár. A vallás-szabadsággal ugyanis — ki ne tudná? — szépecskén a tanszabadság is szabadossággá, önkénynyé fajult, — másutt is, más tekintetben, de nálunk különösen s mondhatni minden tekintetben. Középiskoláink — nem szólok a közvetlen külső felügyeletről s kormányzatról, hanem a belső szervezetről, a tanítás ügyének vezetéséről, rendjéről — ma olyanok mint a gazdátlan jószág. Urat, törvényt, szabályt nem ismernek. Egyik csára, másik hajszra. Volna ugyan egy egyetemes tantervünk az 1867. September 22-én és következő napjain tartott pesti tanári értekezlet munkálata alapján készült s 1869-től kötelezővé tett ú. n. acsai tanterv, de ezt, ma már alig van intézet, a mely