Evangélikus Egyház és Iskola 1883.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - A mi Lutherunk

262. A mi Lutherunk. Mikép üdvözülünk? A vallásos élet ezen alapkérdésére keresett választ az emberiség, Krisztusban megnyerte : Ő az út, igazság és az élet ; senki nem mehet az Atyához, hanem csak ő általa (Ján. XIV, 6.). — Ez az egy közbenjáró nem volt a későbbi keresztyéneknek elégséges. — Isteni alakját homályba borítá az emberi találmányok és intézvények sokasága; Krisztus helyébe lép az egyház; élő hit helyett, melyből az igaz ember él, az egyház szertartásainak és meghagyásainak hü megtartása követeltetik, mivel megérdemelhető az üdvösség. Mikép lehetek kegyessé? mikép üdvözülök? bűntudata által ostorozott lelkének vergődései között folyton e kérdés lebeg az erfurti ágoston-szerzetes ajkain; hatalmas lelkének teljes erélyével keresi a választ. — Keresi a kolostorban, képzelte, hogy a második keresztelésnek nevezett szerzetesi fogadalom letétele feltárta előtte az üdv útját. — És szerzetes volt, igazi szerzetes, mint később maga mondá : „Kegyes szerzetes voltam, s oly szigorúan tartottam rendem szabályait, hogy mondhatom : Ha valaha a szerzetesség útján csak egy szerzetes is jutott az égbe, én is bejutok, ezt tanúsítani fogják mindazon szerzetestársaim, kik ismertek. — Mert ha tovább tart, virrasztással, imával, olvasással és más munkával halálra kínoztam volna magamat."—De a mit keresett, nem találta. — Már ez időben Isten igéjén szigorodott lelkiismerete folyton sugallta: „Nem vagy kegyes; Isten előtt nem állhatsz meg." Áldozárrá lett, „egy felszentelt pap szembqn a közönséges megkeresztelt emberrel olyan volt, mint a hajnalcsillag szemben a pislogó mécscsel", — A felszentelés nyugtot nem hozott; lelkének szorongattatásai nem akarnak elpihenni. — Hiába figyelmezteti agg szerzetestársa az apostolicum szavaira : „hiszem a bűnök bocsánatját" ; hiába dorgálja, kérleli, oktatja Staupnitz, aggodalmai nem szűnnek. — Istentől retteg, közel áll a kétségbeeséshez. Azonban elborult lelkébe az evangéliomból lassan-lassan új világ kezd derengeni, lemond önmagáról; a Krisztusban nyert isteni kegyelemtől vár mindent, várja bűneinek bocsánatát is. — Megtalálta Üdvözítőjében útját az Atyához, hitében lelke megnyugodott ez igazságon, új életre támadt; megszületett a reformátor! A Krisztus hitében újjászületett szerzetes a wittenbergi egyetem tanárává lesz s kevéssel ezután lelkészszé. — Itt és ott az Úrnak igéjét hirdeti s távolról sem gondolt reá, hogy közel az újkor virradata, hogy az őt átalakító hit bensőleg közte és azon egyház között, melyhez külsőleg tartozik, melynek intézvényeit még nagy tiszteletben tartja ledönthetlen válaszfalul emelkedik, s amely küzdelem bensejében lezajlott, ugyanazon küzdelmet kell kiállania az uralkodó hatalmakkal. 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom ajtajára szegezett 95 tantételével igaz bűnbánatot követelve, Krisztushoz utasítja a bűnbocsánatot keresőt; a lipcsei hitvitában már világos volt a küzdő felek ellentétes állása. — Kajetán és Miltitz, a hivatalos egyház közegei kiakarják egyenlíteni az ellentéteket, nem sikerül; Róma kiközösíti a krisztusi hit bajnokát, ez elhamvasztja az átok bullát és kánoni jogot, maga kivált eddigi egyházából; felhíva megjelent Wormsban, hogy a császár és birodalom előtt letegye hitvallását : „hacsak az írás tanúságai vagy világos okok által meg nem győzetem — mert én sem a pápának, sem a conciliumnak csupán nem hiszek, mert tisztán áll, hogy gyakrabban tévedtek s önmagoknak ellenmondtak — úgy le vagyok győzve az általam idézett szentiratok által s az én lelkiismeretem Isten igéjében fogva van, vissza nem vonhatok és visszavonni nem akarok semmit sem; mivel a lelkiismeret ellen cselekedni bizonytalan és veszélyes." — Az Isten igéjében gyökerező lelkiismeret elvének kimondásával megszületett a reformáczió! Az erfurti szerzetes s a wormsi hitvalló egy személy, egy vallásos egyén. — Amaz önmagának, emez az emberiségnek biztosított új életirányt ugyanazon elv, ugyanazon eszme alapján. — A személy és életelv egy, mint egy Luthernél s a reformácziónál a művész és mű; amaz emennek megtestesülése; — amabban nyert emez első concret alakot. Speyerben, hol a Krisztusban hivők kis, de válogatott serege Isten igéjének alapján protestál a tényleges hatalmak túlkapásai ellen; Ágostaban, hol Krisztus hitét vallja az első ev. egyház zsengéje megszületik a reformáczió egyháza! S ez egyház áll, nem ember müve ! Istenünk műve, ki Fiának lelke által új életet költött Lutherunk lelkében, hogy mindaz, aki hiszen az Üdvözitőben el ne veszszen, hanem örök életet vegyen. Nem Luther az Úr ; de Krisztus, kit Luther vallott, hirdetett, — s kiben élt Luther és élünk mi! Ez a Luther a mi Lutherunk, s ezen Lutheréi vagyunk mi; nem az egyéné, de a benne megtestesült Krisztusi elvé. Hogy az a Luther, ki szembeszállott a szellemet rabigába szorító hatalommal s Krisztusban az istenfiúság közlésével szabaddá tette az embert : nemcsak saját nemzetének, de minden nemzeteknek szabadítójává lett, az magasztos elvének müve. — Hogy a reformáczió által érvényre emelt, csakis Isten igéjéhez kötött lelkiismereti szabadság az embert, a keresztyént az emberi intézvények urává tette „s az embernek fia, ura lett a szombatnak is," s hogy e szellem forrásává lett a szabad tudományos kutatásnak, megalapítója a valódi tudománynak, ezt hálával elismerjük, s mert ez jelenkorunknak is legfőbb dicsősége, büszkék vagyunk reá. Hogy az egyéni felelőség fokozta a kötelességérzetet s vele a komoly munkásságot s így megteremtette az egyénia közjólét alapját, ez is szent és szép igazság. — Hogy a családi életet a nőtlenség előjogának megszüntetésével emelte s ez által a társadalmat egészséges alapokra állítá, hálával elismeri kivált a protestáns papi család. De mindez csak eredménye azon egy életelvnek „higyj s üdvözülsz Te és a te háznéped." Azért ismételve buzdítsa a reformáczió egyházát a Luther-nap: keressétek először az Istennek országát és annakigazságát és mindezek megadatnak néktek." — Máté ev. VI, 33. —sz.