Evangélikus Egyház és Iskola 1883.

Tematikus tartalomjegyzék - Külföld - Német tanítók XXV. általános gyűlése

234. más államok túlszárnyalták Németországot. Óhajtja, hogy ezen tanácskozás is arra szolgáljon, miszerint a német nép ebbeli versenyét és győzedelmét más nemzetekkel szemben, elősegítse. Harmadiknak szólal fel az üdvözlők sorában Portig lelkész, ki mint az egyház szolgája, az egyház nevében mond „Isten hozott"-at a német tanítóvilágnak. Ahol az iskola gyűlésezik, ott az egyház nem burkolódzhatik homályba és hallgatásba; kivált Bréma liberális protestáns egyháza, ezen „szabad egyház szabad államban", mely a legbensőbb viszonyban áll az iskolával, egymás elleni uralomvágy vagy féltékenység nélkül. Egyház és iskola két szövetséges, kik legszebb egyetértésben munkálkodnak, a népnevelés nagy mezején; két egyenjogú s egyenlően szükséges kultur-hatalom, kiknek szívük a nép jólétéért dobog. Szóló-Lutherként : „Tanító szeretne lenni, ha pap nem volna!" A gyűlés ezek után lelkesedett hármas éljent, mond a német császár O Felségére, és kebeléből hódolatteljes táviratot meneszt Berlinbe. Hasonlóképen távirati úton üdvözli Hoffmann Tivadart, hamburgi iskolatanácsost, mint a gyűlés sok éven át volt buzgó elnökét és Berthelt iskolatanácsost Dresdában, a német tanítók egyik veteránját. Erre Specht, karlsruhei tanár emel szót a karlsruhei kartársak nevében, mely városban az általános tanítógyülések XXIV-ike 1881-ben ülésezett; üdvözli az értekezletet e város annak iskolaszéke, tanítótestülete, valamint Baden városa és közegei megbízásából is. Mint első előadó Dr. Wichard Lange szólal meg. Értekezésének czíme : „Mit kelljen a tanítónak minden időkben megőriznie?" E kitűnő hírnévvel bíró német tanférfiú kedélyes hangon mutatja be magát kollegáinak, — mint régi gárdistát, — ki 1860-ig elszórtan 1860— 1870-ig következetesen részt vett a német ált. tanítói gyűléseken; röviden érinti az ezeken kifejtett munkásságát, küzdelmét a porosz regulativ-pädagogia ellenében; végre a nyilvános gyűlési szereplésről való visszalépését. A subjectiv bevezetés után áttér tulajdonképeni tárgyára és a kitűzött czímkérdésre 8 tételben ád feleletet. 1. Őrizzük meg keblünkben azon tudatot, hogy a tanítói hivatás és tanítói tevékenység nagy fontosságú, magas jelentőségű. A tanító kezében van az emberiség azon korában, midőn még viaszként idomítható. Senki sem csorbíthatja ezen hivatás jelentőségét. Miután azonban mégis vannak emberek, kiknek szemében a jogász, orvos, pap, művész stb. magasabban áll, mint a népnevelő, — nem árt, ha mi tanítók az ily gúnyolodók nézeteivel szemben egy kis szolid önérzetet fejtünk ki, és azt hangsúlyozzuk, hogy a mi tevékenységünket semmiféle más működési pálya felül nem múlja, hogy a mi foglalkozásunk a legfontosabb. — 2. Őrizzük meg a hivatásunkhoz és az ifjúsághoz való szeretetet. Az újabb kor realistikus irányánál, a kedélyélet betegeskedésénél fogva úgy látszik, mintha a tanítók eredeti lelkesűltsége is megfogyott volna. De ez csak látszat! A hivatás és ifjúság iránti vonzalom még folyvást él teljes tűzzel, teljes erővel keblében. És ez igen szükséges nehéz foglalkozásunkhoz; mert ha kedvvel hivataloskodunk, akkor gyönyörűséges dolog tanítónak lenni; ellenben hivatásuk iránti kedvetlenség mellett nyomorúlt, szerencsétlenek vagyunk, kik önmagunkat kínozzuk. — De tartsunk meg keblünkben az ifjúsághoz való szeretetet is. Betekinteni az ifjúi lélekbe, a gyermeki szembe; szemlélni az ifjúi kor naiv, primitiv emberi nyilvánulásait, — ez oly felséges élvezet, mely megtart fiatalon akkor is, midőn hajunk már őszbe csavarodik. 3. Óvjuk meg minden időben tudományos és padagógiai előretörekvésünket. Két egyenlően lelkiismeretes és egyenlően kitűnő tanító között, az fog sikeresebben működni, aki tudományos tekintetben legképzettebb. Épen a tanítói állás azon egyedüli állás, mely két csoportra osztható; az egyik csoportot azok alkotják, kik kiváló elméleti és gyakorlati nevelészeti kiképeztetésben részesültek; de tudományos tekintetben nincsenek annyira vértezve; — a második csoportba tartoznak azok, kiknek volt alkalmuk behatolni a tudományok mélyébe, de nevelészeti tekintetben nem állanak első helyen. 4. Az iskola czélja, hogy neveljen. Nevelni valakit csak az képes, ki maga is részesült nevelésben, ki önmagát tudja nevelni. A tanító többet hat példája által, mint tanítása és beszéde által. Őrizzük meg ennélfogva tiszta, nemes jellemünket. Ahol hiányzik a tanítóban valódi jellemesség, ott hiányzik a fegyelem, és minden oktatás és nevelés hiábavaló. 5. A tanító az életnek nevel. Az élet pedig együttérzést, áldozatkészséget, odaadást kiván polgáraitól. Ha ezen erényeket akarjuk a zsenge ifjúság keblébe oltani, mindenek előtt magunknak is bírnunk kell ezen erényekkel. Ezeket őrizze meg tehát minden tanító. 6. Nem szabad elvesztenünk az emberiség folytonos haladásába, az igazság hatalmába és az eszményinek győzedelmébe vetett hitet. Erre különösen a mai kor realistikus és pessimistikus áramlatainak ellensúlyozása végett van szükségünk. Az „anyag és erő" hirhedt divatos kürtölői nem gyakorolhatnak reánk befolyást; mi tanítók a szellem munkásai vagyunk, és a szellem a legnagyobb hatalom a világon. 7. Meg kell őriznünk a közös hazához való lángoló szeretetet. A haza adta nyelvünket, egyéniségünket, népjellegünket. És ha túl is megyünk a haza határain, idegen országokba, tengereken is túl, a hazaszeretet ezzel nem szűnik meg. — Végre 8. Őrizzük meg a hivatalbeli közösség, kollegialitás érzelmét. Ezen érzület ápolására nem csekély befolyással vannak a tanítógyűlések. A német általános tanítógyülés is sokat tett ez irányban; magosan s biztos kézzel hordozza Diesterweg és Pestalozzi lobogóját, lelkesedést plántált a német haza minden vidékére, felélesztette a tanítók keblében a hivatásbeli közösség érzetet és nem egy gondolatot vetett tüzes üszőkként a kartársak nagy tömegébe. Szóló azon óhajjal, hogy a jelen gyűlés is méltó társa legyen megelőzőinek, élénk tetszés közt bezárja előadását. (Folytatás következik.)